A magyar magánjog történetének vázlata 1848-ig

Előszó

A magyar magánjog történetileg kialakult jogrendszer, mely több évszázados fejlődés eredményeként jött létre. A magyar magánjog történetét 1848-ig még nehezebb korszakokra bontani, mint amilyen gondokkal szembesülünk a feudális állam történetének korszakolásánál. Ennek az a magyarázata, hogy a rendi magánjogunk alapvetően szokásjogi szabályokon épült fel. A magánjog történetén belül a 13. századig meglévő csekély írásos emlék miatt, csak igen szórványos adatok állnak rendelkezésünkre, ezért megnyugtatóan e századok magánjoga megírhatatlan. A 13. századtól kezdve, az írásbeliség elterjedésével párhuzamosan megszaporodtak a magánjogi emlékek, elsősorban az adománylevelek, határleírások és más magánjogi szabályokat is tartalmazó okiratok. Ezekből már kikövetkeztethetőek a feudális magyar magánjog alapvető intézményei.
A magyar magánjog klasszikusnak számító összefoglalására viszonylag későn, csak a 16. században került sor, melyet Werbőczy István készített el Hármas-könyvében (1514). E joggyűjtemény az Európában íródott nagy szokásjogi összefoglalások egyik utolsó darabja, amely alapvetően magán- és eljárásjogi szabályokat tartalmaz. Büntetőjogi szabályok csak annyiban találhatók Werbőczynél, amennyiben azoknak valamilyen magánjogi jogkövetkezménye van. Ha a 13. századi, viszonylag bőséges ítéletanyagban található, magánjogi rendelkezéseket összevetjük a Werbőczy Hármaskönyvében rögzítettek, csak kis eltérés fedezhető fel. Számottevő fejlődésre az évszázadok alatt magánjogunk történetében nem került sor. Ugyanakkor azt is meg kell állapítani, hogy a Hármaskönyv megmerevítette magánjogi rendszerünk fejlődést, miután viszonylag későn született meg és a jogalkalmazók igyekeztek következetesen betartani és betarttatni a Hármaskönyv rendelkezéseit, nem engedve teret a későbbi századok adta fejlődésnek. Vissza