A magyar méhészkedés múltja

Előszó

A méhészkedés a magyar nép nagyhagyományú ősfoglalkozása. A méh és a méz ismerete népünk életében sokezer esztendőre nyúlik vissza. A nád- és a répacukor feltalálásáig a méz volt az egyetlen édesítőszer. Készült belőle csemege és kedvelt ital is. Már a rómaiak is sütöttes domborműves díszítésű mézeskalácsot és erjesztettek belőle italt, a mézsört. Nem eshetett ünnep a mediterrán ókorban mézsör és mézeslepény nélkül. Pannóniában is került elő számos anyagminta, amivel a mézeslepényt megmintázták. A mézes sejtekből készített viaszból formázták a gyertyát, amely jobbára templomok, kastélyok és udvarházak esti sötétjét enyhítette. A magyarság méhészkedése a honfoglalás utáni ezer esztendőben is igen jelentős volt. A középkortól nemcsak népünk szükségletét elégítette ki, napjainkban is mind mézből, mind viaszból igen nagy mennyiség jut exportra is.
Századunk közepének népi méhészkedése igen változatos képet mutat. Falvakban jelentős volt a szinte eszközök nélküli, ősi hagyományokat őrző, köpűs-kasos méhészkedés. Szinte minden kutatás fellelte a zsákmányoló méhkeresés és -rablás emlékeit is. A városok népének méhtenyésztése az utóbbi században már jobbára kaptáros volt, fejlődést az igen színvonalas méhészeti szakirodalom, a könyvek és folyóiratok, a mintagazdaságok, valamint a jól szervezett egyesületi élet is segítette. Vissza