Előszó
Látjátok, feleim...
Látjuk. Ezer-egynéhányszáz esztendőnyi nemzeti létünk végéhez közeledünk. Egyre ijesztőbb ütemben. Az utóbbi néhány évszázadban legjobbjaink keseregtek a látóhatáron fenyegetően felbukkanó végzet, a nemzethalál miatt, csaknem ugyanennyien pedig fölényes magabiztossággal legyintettek, hogy tettekre képtelen, gyönge lelkek siráma mindez. Szekfű Gyula ugyan vigasztaló gondolataival önbizalmat igyekezett kelteni bennünk - „a nemzethalálon való elmélkedés csak akkor merül föl, mikor a nemzet tényleg veszedelmes óráit éli s ilyenkor a pesszimisztikus gondolkodás megjelenése egyenesen a józanság, a realisztikus világlátás jele" - mára azonban kiderült, hogy tényleg száguldó iramban tartunk porrá és hamuvá válásunk végzetes pillanata felé: egy magunk választotta pénzéhes csoport halálba hajszol bennünket. A többség választotta őket, mindannyiunk közös bűne tehát az öngyilkos életmód és annak zúgolódva bár, de beletörődő tudomásul vétele.
Ebben a kötetben a magyar nemzet életútját figyelemmel kísérni igyekvő könyveimet gyűjtöttem össze. Olvasmányt kívántam nyújtani annak, akit történelmünk még érdekel. Tekintsen az olvasó afféle huszadik századi igricnek, aki ezúttal nem énekli, hanem csak mondja a mondókáját. (Mi magyarok.)
A második olvasmány eredetileg hallgatóságnak szólt. Liptay Katalinnal arra törekedtünk, hogy történelmünket ismerő szaktudósokat megszólaltatva, a maguk megközelítésében beszéljenek a rádióhallgatóknak múltunk fontos eseményeiről. Ügyeltünk, hogy a beszélgetőtársak ne ugyanannak a tudományos elméletnek hívei legyenek, hanem különféle megközelítésben mondják el - „meglőtt dolgainkat".
A magyar művelődéstörténet vázlatát egy kiadó kérésére német olvasóknak írtam, következésképp nem a teljesség igénye, hanem a tájékoztatás szándéka vezetett. (Kis magyar művelődéstörténet.)
Az Árpád-kori pap ott áll a nyitott sír előtt és imádkozva tanítja a falucska népét. Halotti beszéde a legelső, ránk maradt magyar nyelvű, összefüggő szöveg. Sóhajtsunk vele együtt: URAM, IRGALMAZZ!
Vissza