A magyar neoavantgárd textilművészet

Előszó

A textilművészettel az 1970-es évek végén kerültem meghittebb kapcsolatba. Először, amikor a Művészeti Alap ifjú lektoraként a budapesti Stúdió Galéria csöppnyi helységében szembesültem egy tértextillel. A mű lenyűgöző és teljességgel zavarbaejtő volt. Kötélből és nyers rostos anyagokból, csomózással, fonással készült, függeszkedett sé gyökerezett, tobzódni és rohangálni látszott, behálózta és elvarázsolta az egész teret. A kiállításról, illetve a műből kilépve aztán elkezdtük elemezni a látottakat, értékelni és értelmezni az élményt. Véleményünk teljesen ellentétes volt, órák hosszat, a kimerülésig vitatkoztunk azon, hogy ez művészet-e egyáltalán.
Hogy mi lesz a művészettörténet-írással és az utókor emlékezetével, az akkor kevéssé foglalkoztatott, lévén nem történész, hanem aktuális művészeti élményekre kihegyezett újdonsült esztéta és művészetkritikus. Persze, volt - többek között a Krakkói Várban szerzett - személyes élményem középkori és reneszánsz faliszőnyegcsodákról is. Pécsre kerülve szisztematikusan meg kellett ismerkednem a kortárs textilművészet síkszövő ágával, amelynek ugyancsak derék művelői működtek akkoriban. Az avantgárd iránti érdeklődésem azonban nem szűnt, s különösképpen nem szűnt vonzalmam a lágy, textilszerű anyagban megvalósuló művészi közlések iránt. Így aztán, amikor pécsi egyetemi oktatóként kutatási témát kellett választanom egyetemi doktori disszertációmhoz, kézenfekvőnek tűnt a textiltéma. Felkerestem Nagykanizsán élő gobelintervező textilművésznő és művésztanár barátnőmet, R. Fürtös Ilonát, okítana ki kissé ennek a szakmának a tudományából, adna kölcsön néhány könyvet, fotót, hogy legyen honnan elindulnom. Így aztán elindulhattam, s rövidesen elérkeztem a Szombathelyi Biennálékhoz, az "eleven textilhez". S ezen a ponton föladtam eredeti szándékomat, hogy írjak egy szokásos monográfiát textilművész barátnőmről, annyira izgatott a téma, hogyan, miért, s miként lett ez a magyar textilművészet ennyire érdekes és kifejező. Vissza