Előszó
Egy esztendővel ezelőtt e hasábokon a kibontakozó magyar demokráciát éltettük, s azon meditáltunk, vajon milyen hatással lesz a diktatúra megszűnése a magyar sportéletre. Mert az aligha vitatható,...
Tovább
Előszó
Egy esztendővel ezelőtt e hasábokon a kibontakozó magyar demokráciát éltettük, s azon meditáltunk, vajon milyen hatással lesz a diktatúra megszűnése a magyar sportéletre. Mert az aligha vitatható, hogy a szocializmusnak nevezett ideológiai-társadalmi-gazdasági berendezkedés mindig megtalálta azokat a forrásokat, amelyekből elegendő pénz jutott a sportra.
Ez már csak azért is érthető volt, mert a múlt rendszer fontos legitimációs szerepet tulajdonított a sportnak; a fényes sikerek árnyékában megbújhatott a gazdaság romlása, a szurkolók tapsvihara elnyomta az elszegényedésre figyelmeztetők hangját, a párt- és állami vezetők világklasszisainkkal fényképeztették magukat, miközben már az egyesületek sora szűnt meg. Mára a pénz elfogyott, s előfordulhat, hogy csak a korábbi "gazdaság" tehetetlenségi nyomatéka tartja továbbra is a világ élvonalában a magyar sportot.
1990-re mindenesetre még nem panaszkodhatnak, sportolóink az olimpiász derekán is remekelnek, s rajtuk bizonyára nem múlnak a barcelonai sikerek sem. De hogy az 1992-es olimpián - és azt követően is - minden rendben menjen, szükség lesz arra, hogy a demokráciában is megtalálja megfelelő helyét a sport. Hogy megteremtsék a nyugodt felkészüléshez szükséges anyagi hátteret úgy, hogy a szakmai munka ne szenvedjen hiányt - ugyanakkor sportoló és szakvezető egyaránt megőrizze morális tartását.
Ehhez talán erőt ad az is, hogy Krónikánkban végigpergetjük az 1990-es esztendő legfontosabb eseményeit, amelyek között sokkal inkább találunk szívet-lelket melengető sikereket, mint elszomorító kudarcokat, s mindezt később az érmek, a helyezések, a gólok, a percek, méterek nyelvén "egzaktan" is emlékezetünkbe véshetjük.
Vissza