A magyar zenetörténet kézikönyve

Előszó

A néphagyomány nem évszázadokban, hanem évezredekben számol; elemeit ismeretlen multakból meríti, kapcsolatai sokezer mérföldes távolságokat hálóztak be. Történetének az a része, mely a mai tudományos kutatás fényénél előttünk áll, szinte csak a legújabb, látható fejezetet öleli fel, előzményei ködbevesznek. De a mai kutatás ebben a mélysége szerint alig-alig felmért hagyományokban is sok mindent felismer már, amit történetileg rendszerezni képes, amit beiktathat az aránylag újkeletű, öntudatos emberi műveltség, az idővel mérhető fejlődés, a történelem keretei közé.
A honfoglalás magyarsága kétségkívül sok mindent hozott magával ázsiai, vagy Európa és Ázsia határán fekvő, ősi otthonából. A zenei «őshaza» képe természetesen távolról sem világos; néha úgy tűnik, hogy meg tudjuk különböztetni, ami a legrégibb magyar népi zenében török-mongol s másfelől finn-ugor hagyomány (pentaton és pentakord stílus); de ezek az elemek egyelőre alig rögzíthetők határozott népi vagy nyelvi csoportokhoz. Az ötfokúság és a vele kapcsolatos «kvint-váltó» szerkezet, a magasabb dallamsorok mélyebben való megismétlésének elve, hozzá bizonyos hanglejtésbeli, ritmikai, ornamentális sajátosságok: meglehetősen élesen kirajzolják Eurázia térképén a népvándorláskori török törzsek kelet-nyugati útvonalát. A régi nagy kultúrákat mindenütt jellemző pentatoniának egyik sajátos stílusfajtája ez, a középázsiai. Dallamok, melyeknek változatai egyforma hitelességgel kerültek elő a Dunántúl, a Felvidék és Erdély falvaiból, a volgamenti cseremiszek és csuvasok, a nyugatázsiai kalmükök s a belsőázsiai mongolok, sőt itt-ott a kínaiak közül, - a magyar népi siratódallam, mely majdnem ugyanebben a formában, ugyanígy él a szibériai osztyákok és vogulok között, - nogáji-tatár, anatóliai török és baskir dallamegyezések nyilvánvalóvá eszik, hogy a magyar népzene mélyén ázsiai emlékek szunnyadnak s hogy ez a népzene alapjában nem is egyéb egy ősi keleti műveltségi kapcsolat nyugatra vetett egységes népi műveltséget, tehát az életmód, s a szellem s a társadalmi helyzet azonosságából eredő mély közösséget hozott magával az őshazából. Népi műveltsége, mint maga a dallamvilág is, melyben megnyilatkozott, lényegében keleti, ázsiai jellegű volt és sokáig idegenül állott szemben az európai élet formáival. A legfőbb örökség, mely ebből a régi egységből máig ránkmaradt, épp a régi magyar népzene. S így érthető, hogy a magyar szellem legállandóbb zenei kifejezőjévé ez a népzene vált, - hiszen a magyarság benne ismerhette fel legrégibb életének egyetlen igazi folytatását, legmélyebb vonásainak megőrzőjét és fenntartóját. És természetes másfelől az is, hogy minden kísérlet, mely később tudatos művészi zenekultúrát akart magyar földön s magyar előzményekből teremteni, ösztönösen vagy tudatosan annak a legrégibb egységnek visszahódítására törekedett, melynek emlékei még benne szunnyadtak a magyarság egész életében, - tehát ösztönösen vagy tudatosan a népdal zeneiségének szélesebb, egyetemi kifejtését tűzte ki céljául. A magyar műveltség alapvető egysége s az ősi népdal világa elválaszthatatlanul összeforrottak egymással akkor is, amikor egyes emberek, művészek, költők próbálták átvenni és folytatni a közösség zenei hagyományát. Vissza