A magyarok Istene

Előszó

A vallásos nevelésről nemcsak azért éreztem szükségesnek szólani, mert adós voltam A magyar világnézetről értekező kötetem folytatásával és kiegészítésével. A transcendensre nevelés, a nevelés lehetősége felső határvonalának meghúzása csupán logikai szükségszerűséggel következett volna. Pszichológiai szükségszerűségből is fakadón kellett foglalkoznom a vallás és a vallásos nevelés problémájával. Szerintem ugyanis - mint ahogy az Ocsudó magyarság-ban kifejtettem - nevelés csak exisztenciális komolysággal és ennek megfelelőképpen csak a legmagasabb lelki hőfokon és még mindig ebből kifolyólag csak a lehetőség felső határvonalán túl, tehát a transcendensben lehetséges. Arról kellett meggyőznöm azokat, akik a nevelés ügye iránt érdeklődnek, hogy nevelés másforma, mint vallásos nevelés - társaslélektani képtelenség. Régi pörben foglalok állást ezzel a kijelentésemmel, abban a jólismert vitában, mely azt szeretné, sőt azt szerette volna már jóideje eldönteni: társadalmi, állami vagy egyházi feladat-é az iskolaállítás és a közoktatás? Íme, nyilvánvalóképpen egyházi jog és kötelesség, hiszen aki a vallásos nevelés híve, természetszerűleg csatlakozik a felekezeti iskolák és nevelés híveinek zászlaja alá.
Nem ilyen könnyű e tekintetben az állásfoglalás. Meg kell már egyszer írnunk, kétségtelen, hogy a vallásos nevelés klasszikus helyei minden bizonnyal a katolikus rendi iskolák, az evangélikus líceumok és a református kollégiumok, már csak tradicionális nevelésmódjuk és genius loci-juk miatt is. De meg kellett írnunk már egyszer azt is, amit a "klasszikus" jelzővel kapcsolatban különben sem első ízben emlegetünk fel, hogy az "egyedül lehetséges"-nek természetes antinomiája az "egyedül lehetetlen". A nevelőnek, ha exisztenciális komolysággal az, aminek a neve jelöli, pappá kell magasztosulnia nevelés közben s ez könnyebben megtörténhetik vele, ha tiszte és kötelessége szerint már amúgy is az. Nos, az az igazság, hogy ennél semmi sem könnyebb, de egyben semmi sem nehezebb. Vissza