A magyarság lelki arca

Előszó

Sohasem merült fel előttem az a gondolat, hogy ezt a lélektani könyvet valaha meg fogom írni. Ahhoz szociológiai munkásságom intenzitása mindíg kevés időt engedett. Egyszer azonban véletlenül előtérbe került a téma. A véletlen a Szekfű szerkesztésében megjelent »Mi a magyar« volt, melyet megjelenése után jóval később volt módomban elolvasni. Irók és tudósok szólaltak meg a könyvben, s köztük nem akadt pszichológus, vagy karakterológus. Megállapításaikban több helyütt sok a találó, de mint kollektív műben minden jó tétel sokfelé van szétszórva. Ezeket összegyüjtöttem és rendezni kezdtem, hogy felhasználjam - külföldi szokás szerint - egy, a néplélektani kutatásunkról szóló »beszámolóban«. E téren mesterek a németek és amerikaiak. Ők nem hagyják veszendőbe menni, szétkallódni azt, ami már megvan. Ilyen gondolat foglalkoztatott. Majd egy olvasókönyvre gondoltam, ahol a főszerepet a kellő módon csoportosított idézetek játsszák. A néplélektani anyag nyilvántartása és rendezése azonban sokkal nagyobb feladat volt, mint hittem. Hiába kutattam, nem találtam egy külföldi néplélektani munkát sem, mely beosztásában minta lehetett volna számomra. Az egyénlélektani fogalmi kategóriák szegényesek, nem sokat mondanak a néplélektan számára, a miénkre sem. A mai néplélektan továbbá csak »összbenyomásokat« közöl; ez kevés, de ha ezek jók, nem lehet őket mellőzni. Tudniok kell a most beérkező íróknak, mivel kell máris számolniok az otthoni anyag terén. Lehetőleg sokat idézetben közlök és elvileg nem vitatkozom. Sok ma a kutatáshipotézis; én is ilyent adok: problémákat seregestől. A néplélektan csak most kezd - világszerte - iskolás rendszerben gondolkodni. Hűvös beszámolóm tervét végül kútba ejtette az, hogy jóformán az egész anyag irodalmi formában jelentkezik. Nem lehetett száraz beszámolóban felszínen marasztalni. Ez bírt arra, hogy értekező stílust mellőzve én is irodalmi formát kíséreljek meg, ami több évtizedes írói működésemben nem fordult elő.
Azt hiszem, a téma megérte az összegyüjtés fáradságát. Épp a világvihar elején mindenkit érdekel: kik vagyunk belül s minek tartjuk magunkat. Könyvünk csak vázlatos rajzokból áll; egy igen nagy kutatásterület első, szerény vázlata. Célja legfőképpen az, hogy indítson és átadja a helyét az ezután következő kísérleteknek. Az a reményem, hogy legalább a kutatásterület egésze így némi áttekintést nyert s nem lehet továbbra is a puszta »összenyomásoknál« tartani. Munkánk legfőkép a 19. századi lelkiségre vonatkozik. Közszokással ellentétben tartózkodunk a javító önkorholás nevelői célzatától. Nem bírálunk, hibákat nem ostorozunk; inkább az ideáltípust nézzük (hogy miért, később megokoljuk) megérteni igyekszünk azt, ami van.
Hiszem, hogy az új terület meg fogja nyerni a maga munkásait, egyes problémák kidolgozóit. A karakterológia a lélek egészéből indul ki, azaz egy »nyilt« rendszerből. Ez a vázlat is nyilt; kapu, amelyen egy nagy terület berendezése először tárul fel annak, aki ott belép. Vajha többen lépnének be a lelki sajátszerűségek területébe, akik nálam hivatottabbak.
Több tudós barátom olvasta kéziratomat; megjegyzéseikért e helyen is hálás köszönetem fejezem ki.
Budapest, 1941 január.
D. I. Vissza