Előszó
1982-ben, amikor először volt lehetőségem kalotaszegi, mérai ruhába öltözni, a városi ruhák vagy a székelyföldi viseletek visszafogottabb színvilágához szokott szemem a középkorúak, idősek viseletdarabjait célozta meg az ismerkedésre-öltözködésre felkínált ruhák sokaságából. Aztán végül magam sem emlékszem már, hogy puszta jólneveltségből - vagy már akkor megérthettem valamit a néhol már foszladozó, de a közösségi élet szinte még minden területét átfonó, óvó-kötő szabályrendszerből ("Jajj, azt nem lehet, fiam, megcsúfolnának érte, ha olyat adnék reád...") - estére már sosem hordott sárga, csillogó, villogó öltözetben pompáztam.
Ahhoz azonban, hogy a viseletbe való öltöködés aprólékos, kifinomult szabályrendszerét (amelyet a helybeliek gyermekkoruktól gyakorolva észrevétlenül magukba szívtak) elsajátítsam, évekre volt szükségem, s évtizedekre, hogy a viseletkészítés szinte átláthatatlanul szövevényes, kifinomult világában biztonsággal forgolódhassam. A sokadszor lebontott pántlikák, díszek ("Addig próbáljad, amíg tanál. Nem hagyjuk úgy ott, hogy tanáljon."), felfejtett hímzések, elrontott öltések fölött keseregve sokszor gondoltam, hogy azt a pluszt, amitől valóban jellegzetesen Nádas menti, mérai egy-egy ruhadarab, s ami leginkább a részletekben: díszek, anyagfélék, hímzések mintáinak, arányainak és színeinek az összehangolásában jelentkezik, talán sohasem sikerül olyan tisztán látnom, mint ahogyan azt az itt élők közül az igazán hozzáértők (tehát itt sem mindenki) látni képesek.
A különb, ékesebb, díszesebb iránti örök sóvárgás, amely anyagi lehetőségeiket meghaladó költségekbe sodorta, több száz kilométeres, járatlan utakra indította el, s hónapokig egy-egy ruhadarab fölé görnyesztette a mérai asszonyokat, hihetetlen leleményességű hímzéstechnikai újításokra, újabb és újabb, a hagyományostól gyökeresen különböző motívumok, minták kiötlésére, idegen minták beépítésére ösztönözte őket. Mára azonban ez a díszítettség olyan fokot ért el, amelyet nem nagyon lehet túlszárnyalni, s ez előbb-utóbb a viseletalakulás folyamatának a végét jelenti. Ezért is indokolt a változások, azok okainak részletes, leltári pontosságú számbavétele.
A sokéves gyűjtés anyagának elemzése, rendszerezése kapcsán döbbentem rá, hogy az összefüggések megértésénél nehezebb feladat leírni, a kívülálló számára is érthető, logikus rendszerben bemutatni a 20. századi mérai viselet egy-egy elemének, jelen esetben a legreprezentatívabb ruhadarabnak, az ünnepi köténynek a sajátosságait (egy-egy adott időszakra jellemző anyaghasználatot, hímzéstechnikákat, a díszítmények kompozíciós elveit, a színkombinálás szabályszerűségeit), rávilágítani a változások okaira. A kötények végső harmóniáját eredményező rengeteg részletet láttatni kellene, nem körülírni, s ez eleve feszegeti egy könyv lehetőségeinek határvonalait. A szinte számbavehetetlenül sok, apró részlet a figyelem szétforgácsolásával fenyeget. A közösséghez való tartozás pedig elfogultsággal. Mégis, úgy gondolom, épp a közösséghez való tartozás kötelez arra, hogy a lehető legobjektívebb tükröt tárjam az olvasó s a vizsgálat tárgyát létrehozó közösség elé.
Úgy érzem, ez a legméltóbb köszönet azoknak, akik az elmúlt húsz évben nem csak tudásukat, de a közösséghez való tartozás, s az alkotás örömét is megosztották velem.
Vissza 
