A metszés ábécéje

Előszó

A nyesés, a metszés növényeink kultúrtörténetével egyidős, múltja pedig több ezer éves. A gazda célja mindig is az volt, hogy a fa, a bokor növekedjék, és rendszeresen, bőven teremjen. Metszés nélkül a fiatalkori növekvő-, majd az azt követő termőidőszak után a növény hamar kimerül, elöregszik. A visszavágással a növekedést és a terméshozást igyekszünk egyensúlyban tartani. Ezzel meghosszabbítjuk a haszonnövény életét vagy legalábbis a termőidejét. A metszés mértékéről, módjáról, idejéről koronként, tájanként másképp vélekedtek. Ez érthető, hiszen változtak a termesztett fajok és fajták, a termesztés körülményei, az embernek a növényekről szerzett ismeretei. nem gazdasági, hanem esztétikai céllal nyíírták a reneszánsz, a barokk, és a rokokó kertekben a dísznövényeket szigorú sövényekké, élő fallá vagy szinte szoborszerű alakra. Az angol kertstílus éppen ez ellen lázadt fel a 18. század végén, és hagyta, hogy a növények természetüknek megfelelően nőjenek.
Napjainkban a mértéktartó, a természeteshez közelítő metszésmód a legelterjedtebb. E szemlélethez egészen közel áll az, amit Lippai János Posoni kertjében (1667-ben) Az Alma-fáárul ír: "Az erőtlen és vékony ágacskáknak nyesésével, nem kell igen sietni a fiatal és gyönge alma-fákon; mivel az alma-fának, közönségesen kevesebb ágai nőlnek, hogy-nem-mint más féle fának; mert a szemei ritkák, és távul vannak egy-mástul: hanem hadgyák a fáján, míg jól megerősödnek. Az-után, a melyik leg-alkalmatlanabb, azt metzhetik-el. De az öreg fákat, gyakrabban megnyeshetik: főképpen, ha az fölöttébb való ágai igen egy-másba-nőlnek, és meg-szaporosznak. Mert ezektül a mohh esik reájok, ki miatt nem lésznek olyan gyümölcsözők." Vissza