A műalkotások igazságáról és valószerűségéről

Fülszöveg

Több mint másfél évszázada tudjuk, hogy Goethe gigantikus nagyságú, gazdag és sokoldalú életművet hagyott hátra, mégis máig újabb és újabb meglepetések forrása a goethei hagyaték. S nem pusztán azért, ami természetes lenne: hogy kimeríthetetlen, hanem inkább azért, mert ennek a kimeríthetetlenségnek a minősége olyan sokrétű. Ő, aki többek között író, költő, festő, műgyűjtő volt, s természettudósként is kiemelkedő megfigyeléseket tett, művészeti írásaiban különösen színes egyéniségként nyilatkozik meg. A klasszicizmus és a romantika korának szülötteként s egyben e két korszak ízlésének szenvedélyes és elhivatott formálójaként tette meg képzőművészeti „észrevételeit", melyekben lebilincselően érzékletes műelemzések és esztétikai értékítéletek fogalmazódtak meg. Mégsem csupán a műértő szakavatottsága az, ami vonzóvá teszi a tanulmányokat, az a biztos ízlés tudniillik, amely az antik művektől kezdve Giottón, Leonardón keresztül Mantegnáig és Rembrandtig oly árnyaltan és máig érvényes hitellel ítéli meg több évszázad remekműveit. Tudásánál talán csak az egyszerűsége a szembeszökőbb; az a póztalanság, emberi közvetlenség, amely írásait frissé, modernné teszi, és egyúttal élvezetes olvasmánnyá avatja.
Az itt közreadott válogatásban Goethe szellemi arculatának változása, köznapibban kifejezve: ízlésének fejlődése is kirajzolódik. Az ifjú Goethe érzelmeken alapuló s érzelmekre apelláló megállapításait egyre inkább felváltják a gondosan mérlegelt, megszerkesztett és érvekkel meggyőzően alátámasztott fejtegetések. De ezek a ráció által kicsiszolt elemzések sem fedik el a goethei
művészettörténet valódi természetét, melynek lényege nem a puszta teóriában, hanem a művel való személyes és egyben nagyon is érzelmi viszonyban rejlik. Vissza