Előszó
1924. nov. hónapjában Nemesbükre kerültem fiatalasszonynak, ahol férjem körjegyzői minőségében két községet vezetett. Nemesbükre, Keszthelyről elindulva, Hévizén át vezet az út, amely a hévízi...
Tovább
Előszó
1924. nov. hónapjában Nemesbükre kerültem fiatalasszonynak, ahol férjem körjegyzői minőségében két községet vezetett. Nemesbükre, Keszthelyről elindulva, Hévizén át vezet az út, amely a hévízi határt elhagyva hegynek föl vezet, mégpedig elég meredeken. Fent a tetőn, mintha valaki kivájta volna, szelíd medencét alkot, valóságos fészket. Két fészket, melyek egymástól 2 km távolságra bújnak erdők, szőlők, gyümölcsösök között. Az egyik fészket Nemesbük, a másikat Zalaköveskút, férjem két faluja, töltötte meg.
Mindjárt az elején feltűnt kiejtésük, régies, zamatos beszédjük. Olyan szavakat tanultam tőlük, amelyeket például Sármelléken, ahol előbb tanítottam, nem hallottam. A városi néppel keveset érintkeztek, s így nyelvüket ősi eredetében sikerült megőrizniük. Mikes Kelemen nyelvezetére emlékeztettek. Tudatuk alatt is történelmi levegő lengte át a falut, valami állandó készenléti állapotban éltek, mintha minden pillanatban valami idegen betörést várnának, törököt, labancot...
A temetőben, régi templom romjai mellett még épen állt a torony és keresztkút. Az öregek java része, még szabad tűznél, vaslábra helyezett vas vagy részüstben, bográcsban főzött, kenyerét, tésztáját kemencében sütötte meg, és a pecsenyéjét is. A szobákban általánosan csak zöld zománcos cserépszemű búbos kemencék adták a hangulatos, ódon meleget.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal