A nemzet professzora

Tartalom

,,Egyszer így fogalmazott az autóban üldögélve: neki teljesen mindegy, koldus áll-e előtte vagy királyfi - mindkettőt meg kell gyógyítani."

Különleges könyvet tart kezében az olvasó. Nem a főszereplő beszél magáról, hanem azok, akik ismerték: barátai és távolabbi ismerősei, hazai és külföldi tudós orvosprofesszorok, művészek - színészek, operaénekesek -, régi osztálytársak és hűséges munkatársak. Mindannyian egy-egy színt, egy-egy darabkát adnak hozzá ahhoz a mozaikhoz, amelyből kirajzolódik Kásler Miklós - az Országos Onkológiai Intézet egykori főigazgatója, az Emberi Erőforrások Minisztériumának volt minisztere, a Magyarságkutató Intézet alapítója - alakja.
,,Madarat tolláról, embert barátjáról" - tartja a régi mondás. Bölcsesség rejlik benne. De vajon valóban olyanok vagyunk, mint a barátaink? Vagy éppen ellenkezőleg: a különbözőség mutatja meg leginkább, kik is vagyunk valójában? Talán inkább csak arról van szó, hogy megismerhetőek vagyunk barátaink által.

Milyen ember Kásler Miklós? Szándékosan nem használok múlt időt, hiszen családja, barátai, tanítványai és betegei emlékezetében ma is él. ők pedig - ki-ki a maga szemüvegén keresztül - megrajzolják portréját, sokszor derűs, emberi történetekkel fűszerezve.
Megszólal Plácido Domingo, a világhírű operaénekes, Esztergályos Cecília és Eperjes Károly Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművészek, Kassai Lajos, a modernkori lovasíjászat megteremtője, Berszán Lajos atya Gyimesfelsőlokról, Bittner Nóra onkológus főorvos, Dallos Gyula miniszteri biztos, Dóczi Tamás Príma Primissima-díjas professzor Pécsről, Gundy Sarolta genetikus, az MTA doktora, Rema Gvamichava professzor Tbilisziből, Ulrik Ringborg professzor Svédországból, Lázár Piroska, a fogathajtó világbajnok testvérek édesanyja - és még sokan mások.

Az interjúk nyomán megelevenedik egy korszak és egy életmű. Felvillannak a régi szép idők, amikor Kásler professzor állt az Onkológiai Intézet élén, amikor az ő vezetésével az intézet tanszékké és kórházzá vált a Marosvásárhelyi Egyetem számára, amikor Magyarországon elsőként hajtotta végre a lebenyátforgató műtétet. Kiderül, hogy soha nem tűrte a slendriánságot és a felületességet, hogy elődjének, Eckhardt Sándornak irodát nyittatott - titkárnővel együtt - az intézet földszintjén, és hogy mindennél fontosabbnak tartotta az alapelvet: a beteg mindig az első.

Témakörök