A nemzetiségi kultúrpolitika a Magyar Köztársaságban

Előszó

Részlet:
NEMZETISÉGEINK A FELSZABADULÁS ELŐTT
A felszabadulás előtti feudál-kapitalista Magyarországon a nemzetiségi kérdés megoldatlan volt. Nemzetiségeink életét gazdasági, politikai és kulturális síkon egyaránt az elnyomás jellemezte. Azok a - többségükben nem hivatalos - kísérletek, melyek e fontos - s tegyük hozzá - a magyar politikai élet tengelyében álló kérdés lehetséges megoldására irányultak, elbuktak a hazai és külföldi reakció mesterkedésein.
Magyarországon a nemzetiségi kérdés megoldásának szükségességét élesebb formában először az 1848/49. évi szabadságharc vetette fel. A kapitalizmus fejlődésének hatására nemzetiségeink nemzeti öntudata is egyre terebélyesedett, s így a forradalom hazánkban is élénk nemzeti megmozdulásokat talált. Jóllehet nemzetiségeink többségét jobbágyok alkották, a nemzetiségi mozgalmakban a vezető szerepet a Habsburgokhoz húzó klerikális reakció vezetői töltötték be. A magyar földesurak és a nemzetiségi jobbágyok közötti osztályellentétre támaszkodva, a Habsburg-háznak - valamint a Habsburgokkal szövetkezett arisztokrata-klerikális nemzetiségi vezetőknek - sikerült az egyébként jogos nemzetiségi igényekre törekvő nemzetiségeket a magyar forradalommal szembeállítani. Ez annál inkább sikerülhetett, mert a forradalmi magyar kormány kezdetben nem értette meg a nemzetiségi kérdés jelentőségét. Csak 1849 július 21-én a szegedi országgyűlés szavazta meg - a forradalmi nemzetiségi politika felvillanásaként - a Szemere Bertalan-féle nemzetiségi törvényt. Sajnos, e törvénynek - bár jelentőségét nem szabad lebecsülnünk - sok gyakorlati hatása sem a forradalom menetére, sem pedig a nemzetiségek tényleges egyenjogusítására nem lehetett. A Habsburgoknak éppen a nemzetiségi törekvések szításával sikerült a nemzetiségeket a forradalom és a szabadságharc ellen irányítani, mégis annak bukása után az osztrák elnyomás éppúgy kijátszotta a félrevezetett nemzetiségeket, mint a szabadságharcot elvesztett magyarságot. Vissza