A népi irányzat továbbélése a magyar építészetben 1918-1950.

Előszó

Amikor felvetődött annak a gondolata, hogy a jelzett korszak ezen irányzatát feldolgozzuk és kiállításon mutassuk be, korántsem gondoltuk, hogy számban és jelentőségben ilyen gazdag anyagból válogathatunk. A rendelkezésre álló tervek és fotók alapján megállapítható, hogy a népi irányzat az utóbbi évek szakirodalmának megállapításaival szemben, nagyobb szerepet játszott ebben az időszakban.
Sem formai szempontból, sem az alkotók, sem a megrendelő tekintetében nem homogén az itt látható anyag, de vannak bizonyos hangsúlyeltolódások. Látunk itt magányos utakat, (Medgyaszay István), meghatározó Kós Károly és a "Fiatalok" szerepe, jelentkezik a neobarokk s vele egyidőben a 20-as években megfigyelhető még a lechneri építészet továbbélése is. Mindezek mellett az 1930-as évek elején már egyre nagyobb teret követel magának a modern, funkcionalista építészet is. Számszerűen dominál az állami megrendelés (középületek, szociális lakásépítés), de az egyház (főleg a református egyház), vagy a magánmegrendelők (villák, nyaralók esetében) szerepe sem elhanyagolható. Az árvizes, telepes és ONCSA építkezések, illetve az 1945 utáni falusi építkezések előzményeiként foghatók fel az I. világháború során elpusztult falvaink újjáépítésére készült tervek, melyeknek európai (pl. lengyel) párhuzamaival való összevetése tanulságokkal szolgálhat majdan.
A magyaros szellemű (és formavilágú) építészet gondolata és szándéka a magyar oszloprendről (a 19. sz. eleje óta), de különösen Lechner, majd a "Fiatalok" munkásságától kezdve - a népi építészet különböző adaptációinak szándékával - számottevő tényezője architektúránknak, s az 50-es, 60-as évek kényszerszünete után újra aktuális.
Az immáron világszerte jegyzett szerves építészetünk előzményeként is felfogható, de önmagában is érdeklődésre méltó stíluskört kíván bemutatni ez a kiállítás, mely a sokszor elcsúfított magyar táj újraalkotásával nyerhet igazán értelmet. Vissza