A név kötelez

Előszó

Középkori krónikaíróink bevezető mondata kívánkozik tollamra, amikor - képletesen - útjára bocsátom ezt a könyvet.
Nem ok nélkül. A hasonlóság - magasabb szinten - egyre szembetűnőbb, ahogy az olvasó tovább-továbblapozza a könyvet. S leginkább abban, hogy Baló István ugyanolyan alázattal látta el vállalt feladatát, mint Anonymus és követői, s őt sem a hiúság, az érvényesülés vágya indította munkára, hanem az, hogy olyan szolgálatot teljesítsen, amilyenre - ezen a helyen, ebben a tárgyban - ő a legalkalmasabb.
Olyasmit mondtam, olyasmit emeltem ki, amin néhány éve még sokan megbotránkoztak volna. Az "alázat" és a "szolgálat" szó hosszú időn át száműzött vagy legalábbis rossz értelmű volt nálunk. Ma már mind többen merik használni mind a két szót, mert mi mást értünk rajtuk, mint alázatba alacsonyított, szolgálatra szorított apáink, nagyapáink: nem az egyes emberekkel, embercsoportokkal vagy valami természetfölötti lénnyel, hanem a tényekkel, a valósággal, az igazsággal szembeni alázatot; az igazság, az igazságot kereső, diadalra juttatásáért küzdő-fáradozó dolgozó tömegek szolgálatát.
Ezt vállalja Baló István, amikor jól dokumentált tényekre építi minden mondatát, és úgy látja és láttatja meg az összefüggéseket, a fejlődést, úgy mutatja meg az eredmények és a sikerek, a hiányosságok és kudarcok okait, hogy azzal nemcsak a maga intézetének további, még lendületesebb fejlődését szolgálja, hanem olvasóinak épülését is. A latin köszöntést tehát ma, ezzel a művel kapcsolatban így fordítottam: "Épülést az olvasónak!" Vissza