A nő és a szocializmus

Előszó

Előszó a harmadik magyar kiadáshoz.
Amikor a szociáldemokrácia egyik legnagyobb alakjának, Bebel Ágostonnak határkőjellegű és korszakot záró műve újból a magyar nyilvánosság elé kerül, szükséges, hogy néhány szót szóljunk róla és művéről egyaránt. Kell, hogy őt is, munkáját is fölmérjük, vagy ami szocialista szemmel, szocialista eszmemenetben ugyanazt jelenti, kell, hogy birálatot mondjunk fölötte. Birálatot, ahol a szeretetnek és proletárhálának szempontjait a jogosult megjegyzések pillanatokra sem homályosítják el. Mindezekből azonban csak ragyogással, dicsőséggel bontakozhatik ki a mű és szerzője, mert az, ami benne nagy, követésre és elfogadásra méltó, egyéletű az öröklétű proletármozgalommal, az pedig, ami revizióra szorul, a fejlődés egy később-mai szakának természetes velejárója, amelyet éppen ő, Bebel, aki az örök haladás harcosának szegődött, ismerne el legkészségesebben.
Korunk, amely oly keservesen megfizette azt, hogy történelmi időkben él, nem is tudja megérteni, mit jelent az, ha valaki három nagy szocialisztikus történelmi fejezetnek részben szemlélője, részben élen haladó munkása volt, mint ahogy ezt Bebel Ágostonnak a hosszú élet sajátos véletlene megadta.
Az ifjú tanuja volt a szociáldemokráciának utópiából társadalomtudománnyá és később aktiv politikai mozgalommá való alakulásának, az érett férfi irányitotta az ellenállást a szocialista törvény ellen és mint hajlottkorú, harcokban és tapasztalatokban megedzett vezér, láthatta a nagy, egyre fölfelé vezető ivet, a németországi szociáldemokrácia és a világ szociáldemokráciájának azt az állandóan hegynek menő vonalát, amelyet csak a világháboru csuf erkölcsi összeomlása tudott időlegesen megszakítani, de amelyet nem tudott ez sem megszüntetni, mert hiszen minden diktatórikus folt ellenére Európa politikai térképén ma több a vörös folt, mint volt a világháboru előtt. Vissza