A nyelvtörténeti kutatások újabb eredményei VI.

Előszó

Kötetünk a nyelvtörténeti kutatások újabb eredményei címmel indult sorozatunk hatodik, 2009. október 14-15-én tartott konferenciájának anyagait tartalmazza. Az ülésszakon összesen 27 előadás hangzott el, ebből 20 jelenik meg most a kötetben.
Kiadványunk sajnos - különböző technikai és adminisztratív nehézségek, illetve a lektoráltatás elhúzódása miatt - meglehetős késéssel jelenik meg, a publikált előadások viszont a nyelvtörténeti kutatások igen széles spektrumát ölelik fel, számos új eredménnyel gazdagítva korábbi ismereteinket.
Öt tanulmány ómagyar kori változásokat vizsgál generatív nyelvészeti alapon. E. Kiss Katalin a XIV. századi magyar nyelv tagadó szerkezeteit elemzi a Jókai-kódexben. Vizsgálja a tagadószó helyét, az igekötőnek a tagadott igéhez viszonyított helyét, a névmások és a tagadás viszonyát, valamint a sem szerepét. Egedi Barbara a határozott névelő ómagyar kori szerepét, grammatikalizációját mutatja be generatív szemlélettel. Rávilágít arra, hogy a már a legkorábbi szövegemlékektől kimutatható névelő csupán szűkebb használati körében különbözik mai utódjától. Az eddigi leíró jellegű elemzések mellett magyarázata nyelvelméleti, tipológiai szempontból is érdekes. Hegedűs Veronika a Jókai-kódex névutós szerkezeteit elemzi. Egyes névutók a kétszeresen jelölt birtokos szerkezet analógiájára dativusi vonzat mellett egyeztető morfémával állnak. Ezek valamennyire még őrzik főnévi tartalmukat, de már nem igazi főnevek. Elemzésükre Hegedűs az ún. AxialPart kategóriát ajánlja, mely hasznosnak tűnik egyrészt az átmeneti kategóriák megragadására, másrészt történeti változások leírása is. Peredy Márta a Jókai-kódex ige-igekötő sorrendjét vizsgálja, s arra a következtetésre jut, hogy az igekötő ige mögötti helyzete nem folyamatosságot, hanem egyszerűen csak aspektusnélküliséget jelöl, a Jókai-kódex nyelvében ugyanis a folyamatosság jelölésére még az összetett igealak szolgál. Tóth Ildikó a személyragos főnévi igeneves szerkezetek használatát mutatja be a Jókai-kódex alapján, kiegészítve a Bécsi, a Müncheni, a Jordánszky- és a Székelyudvari kódex adataival. A kódexek ragozott igeneves szerkezeteit a mai magyarban előforduló ragozott igenevekkel hasonlítja össze, és generatív szemléletű elemzéssel magyarázatot nyújt a személyragos főnévi igenév használatában végbement változásra.
Több szerző foglalkozik különféle ó- és középmagyar kori jelenségekkel. Dömötör Adrienne a középmagyar kori egyes és többes számot váltakoztató jelzős szerkezeteket mutatja be, külön vizsgálva a határozott (két, három) és nem határozott számnevek (sok, minden) utáni számválasztást. Haader Lea azokat a tollbotlásokat vizsgálja, amelyeket Ráskay Lea a másolás során javított. Ismerteti a betűcserékben, betűbetoldásokban, szóbetoldásokban, szövegformálásban vétett hibákat. Ezekből arra a megállapításra jut, hogy Ráskay Leára a sorrendiséggel kapcsolatos hibázások a legjellemzőbbek. Végezetül a hibatípusokat összeveti Sövényházi Márta hasonló javításaival. Juhász Dezső a nyitódó kettőshangzók kialakulásának történetét tárgyalja. Továbbgondolva E. Abaffy Erzsébet, Papp László és Benkő Loránd megállapításait, arra mutat rá, hogy a nyitódó diftongusok történetét egyfelől az í-zéssel, másfelől a Nyugat-Dunántúlon az ó-k, ő-k és é-k u, ü, i-vé záródásával összefüggésben kell vizsgálni. Nádasdi Péter az isten adta-típusú szerkezeteket elemzi. Amellett érvel, hogy ezek a személyjelölt szerkezetek egy alanyesetű főnév és egy ragozott (alanyi vagy tárgyas ragozású) ige kapcsolatából állnak. Vissza