A partizán, a medve és az öszvér/Mese az öszvérről, amely megmentette a partizánokat/A nagy áldozat/A cipó

Előszó

Részlet a könyvből:

A PARTIZÁN, A MEDVE ÉS AZ ÖSZVÉR

Kemény tél volt, amikor ez az eset történt. Annyi volt a hó, hogy az ágak letöredeztek a súlya alatt, és a nagy hidegtől röptükben, a levegőben dermedtek meg a madarak. A Kolpa vizét vastag jégpáncél borította, a malom kerekét jégcsapok verték bilincsbe, és a parasztházak ablakán ujjnyi vastagon nyílott a jégvirág. Éjszakánként éhesen csaholtak a rókák, amint a házak között ólálkodtak, a havas erdő mélyén meg farkas üvöltött. Reggelenként megfagyott őzeket találtak a parasztok a folyó partján, a nagy hóban.
Odafönn, a Kolpa fölött, egy magányosan álló kunyhóban tíz partizán tanyázott. A partizánutakat őrizték, és hozták, vitték a partizánpostát mindenfelé. Jaka viselte gondjukat. Ő gondoskodott róla, hogy a partizánok ne legyenek éhesek, ruha, lábbeli is kerüljön - ami pedig abban az időben nem volt gyerekjáték.
- Nincs kenyerünk, és a húsunk is elfogyott! - mondották a partizánok. Jaka csizmát húzott, jó vastagon bekente vaddisznó zsírjával, bement az istállóba, kivezette az öszvért, és neki a hideg, havas világnak. Jaka vagy két méter magas volt, de ösztövér, mint a babkáró. Sohasem lógatta az orrát. Ez volt a szerencséje, hiszen a jókedv, a derű legyőz minden bajt, nehézséget.
- A fiúk az országot védelmezik, nem maradhatnak kenyér nélkül! -; mondotta magában, miközben az öszvért nyergelte. A jószághoz is volt néhány jó, szíves szava. Miután az öszvér hátára dobta a nyerget, jó vastag kesztyűt húzott, és így szólt:
- No, gyerünk, egyetlen jószágom! Ki kell mennünk a hóba! A fiúk éheznek ... Vissza