A pokolra szállt dudásról

Előszó

Részlet a könyvből:

"A költő, aki 1937. december 3-án a balatonszárszói tehervonat alatt lelte halálát, és akinek véres, roncsolt testét Bányai László szerint Magyarország térképével takarták le, epitáfiumként egész tragédiájára fényt vető sorait hagyta ránk:
Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták: bár velük
Voltam volna én boldogan.
/íme, hát megleltem hazámat.../
Költő a saját mindent betöltő magányát ilyen puritánul, illuziótlanságát ennyire lemeztelenitve talán még sohasem mutatta meg József Attilán kivül. Ugy érzem, ez a négy sor materiálisán megjelenve az űrben csüng, a szavak egymáshoz koccannak, majd egyszerre hangtalanul lezuhannak a semmibe. Ebben az egyetlen szakaszban olyan lirai dialektika feszül, amely az egész józsefattilai élet és életmű summázása. A csalódások az emberi lélekben varasan leülepednek, elfelejtődnek, helyüket ujabb kérdések foglalják el. De vajon van az emberi idegrendszer teherbírásának végső határa, amikor a lélek azt mondja, hogy most már elég, akkor is, ha a szervezet még alig harminckét éves, bár igaz, az arc, az arc már vénséges vén pátriárka-arc, amely megfáradtan néz a világba? A becsületesség egészségtelen? A naiv kérdésekre a válasz "igen"; a szárszói halott, ha most megjelenne előttem, bizonyára rábólintana ősz lobogó hajú fejével. Visszahivnám, keze után nyúlnék, hogy az előttem kanyargó, csak igen bizonytalanul látható ut másik oldaláról hozzám csalogassam, de ő csak szomorú mosollyal csóválná a fejét, és lassan távolodna tőlem. József Attilával az igazi költők nagy tragédiája esett meg: egyszerre a költői és az emberi. Modern lirikusnál, éppenséggel meg őnála a kettőt nem szabad elválasztanunk, nála ezek szoros egységet alkotnak; ő, mint az a bizonyos görög az égből a tüzet, a poétikát lehozta az emberek közé, azokat meg fölemelte ezzel, nem szégyellte a művészet életközelségét: ki is fakadt Babits ellen, aki kanonizálni akarta a költészetet. A tragédia, amely már Petőfi Sándort is kisértette még életében, a modern viszoonyok között számunkra még kontrasztosabbá éleződött: József Attila elvesztette a közösséget, nem is találta meg soha, csak azt hitte, csak mert olyan volt, mint egy gyermek." Vissza