A porosz tiszt kivánsága/Irgalmas Szent Julián legendája

Előszó

Részlet:
"Nap-nap után futó seregtöredékek vonultak át a városon. Nem voltak többé rendes csapatok, hanem összevissza zilált, fegyelmezetlen hordák. A nagy, kócos szakállu, piszkos, cafatos ruháju katonák zászló, vezetés hijján rendetlenül vánszorogtak tova. Levertek, elcsigázottak voltak mindannyian, képtelenek minden gondolkozásra, eltökélésre. Csupán szokásból meneteltek már. Fáradtan estek össze, ha megálltak. Majd mind tartalékos volt. Puska alatt görnyedő békés emberek, jámbor rentierek. Akadtak fürge kis nemzetőrök is közöttük, akik hamar kétségbeestek, de ép oly hamar lelkesedtek; egyaránt készen állottak ugy a támadásra, mint a futásra. Volt ott néhány piros nadrágos is, valamelyik nagy csatában megsemmisült hadosztály maradványai; sok mindenféle gyalogos között sötét ruhás tüzérek; és néha egy-egy gyalogszerrel igyekvő, fényes sisaku dragonyos, aki csak nehezen tartott lépést a könynyebb fegyverzetü sorkatonákkal.
Aztán bandita arcu franctireur légiók következtek: "A romlás megbosszulói", "A sirbolt polgárai", "A halál osztályosai".
Vezéreik, kik azelőtt posztó-vagy magkereskedők, faggyu- vagy szappanárusok voltak, és kiket a körülmények tettek harcosokká, pénzük vagy nagy bajuszuk tisztekké: állig felfegyverkezve, zsinóros flanellbekecsben, dörgő hangon beszéltek, haditerveket vitattak meg, mintha rajtuk állott volna a haldokló Franciaország megmentése. De megesett azért, hogy saját katonáikban sem bizhattak, akik mint aféle akasztófavirágok, néha a végletekig derekasan viselkedtek, néha meg fosztogattak féktelenül." Vissza