A portré alakvariánsai

Fülszöveg

„Mára már szakirodalmi közhelynek számít, hogy a Nyugat kora és az azt megelőző irodalomtudományi beszédmód közötti kontinuitás kiépülése jelentős mértékben köszönhető Schöpflinnek, mint ahogyan annak megfogalmazása is, hogy nincs kétféle - régi és új, konzervatív vagy liberális - irodalom, hanem polifon, az eltérő nyelvezetek alapján jellemezhető irodalom van. [ ,]
Schöpflin nemcsak kortárs szövegekkel, írókkal, hanem a 19. századi alkotók nagy részével, illetve műveik jelentős hányadával foglalkozott, így az általa vizsgált periódus száz évet fog át: az 1850-es évektől haláláig, a 20. század derekáig tart. Széles horizontot áttekintő és sokirányú érdeklődésből, az irodalmi élet minél több jelenségére reflektálni kívánó törekvésből született meg az életmű, és válhat számunkra is érthetővé az életpálya, az alkotói intenció. Az irányzatok összebékítésének célja, az irodalmat mint szellemi evolúciós folyamatot is bemutatni kívánó, a jelenkor felől nézve kissé didaktikusnak látszó... Tovább

Fülszöveg

„Mára már szakirodalmi közhelynek számít, hogy a Nyugat kora és az azt megelőző irodalomtudományi beszédmód közötti kontinuitás kiépülése jelentős mértékben köszönhető Schöpflinnek, mint ahogyan annak megfogalmazása is, hogy nincs kétféle - régi és új, konzervatív vagy liberális - irodalom, hanem polifon, az eltérő nyelvezetek alapján jellemezhető irodalom van. [ ,]
Schöpflin nemcsak kortárs szövegekkel, írókkal, hanem a 19. századi alkotók nagy részével, illetve műveik jelentős hányadával foglalkozott, így az általa vizsgált periódus száz évet fog át: az 1850-es évektől haláláig, a 20. század derekáig tart. Széles horizontot áttekintő és sokirányú érdeklődésből, az irodalmi élet minél több jelenségére reflektálni kívánó törekvésből született meg az életmű, és válhat számunkra is érthetővé az életpálya, az alkotói intenció. Az irányzatok összebékítésének célja, az irodalmat mint szellemi evolúciós folyamatot is bemutatni kívánó, a jelenkor felől nézve kissé didaktikusnak látszó törekvés irrelevánsnak és a kritikai gondolkodástól idegennek tűnhet. De ha figyelembe vesz-szük a századelő irodalmi életének kétpólusú voltát, megosztottságát, s azt a történeti olvasásszociológia által már definiált helyzetet, melyet röviden és leegyszerűsítve úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a polgárosodás és a századvégi kulturális robbanás révén kialakuló szélesebb olvasóközönség nélkülözte az ízlésformáló és tájékoztató fórumokat, melyeket jobb híján a folyóiratok és azok alkotó-, főként kritikusgárdája próbált pótolni, akkor világossá válik a kulturális missziót felvállaló törekvés.
Az alkotói évek hat évtizede alatt sokat változott Schöpflin tevékenysége, a kritíkaírástól a portré- és esszéportrék készítésén át eljutott a nagyobb kompozícióig, a biográfiáig, és megírta összefoglaló irodalomtörténetét ís. Eközben differenciálódott a hazai és a külföldi irodalomértelmező nyelv, s e tendencia nyomai írásaiban csekély mértékben, de tetten érhetőek; »leíró« alkotói módszerének alapelveit azonban lénye-— gében mindvégig megőrizte." !
Rózsafalvi Zsuzsanna Schöpflin-monográ-fiája a 2009-ben nagy sikerrel megvédett doktori értekezésének átdolgozott, az utóbbi évek kutatásait is hasznosító változata. Napjainkban látványosan felélénkült az érdeklődés a 20. századi magyar kritikatörténet egyik kiemelkedő alakjának munkássága iránt. Különleges aktualitása többek között abban rejlik, hogy értő szemmel tekintett a korszakok, stílusok, irányzatok eltérő teljesítményeire, ösztönözte az ízlésformák párbeszédét, a múltbeli és a kortárs fejlemények történeti távlatú értékelését. Esztétikai szempontból elvetette a tradicionálisnak és a modernnek, avagy a konzervatívnak és a liberálisnak nevezett irodalmi áramlatok éles, egymást kizáró szembeállítását. Az anekdota mesterének tartott Mikszáth Kálmánban éppúgy észre vette az újító epikust, mint ahogy a szimbolista Ady Endrében is a magyar verselésí hagyományokhoz kapcsolódást. Érzékelte a modernizálódás feszültségeit, de mindig tárgyilagos és türelmes maradt.
A monográfia Schöpflin Aladár jellegzetes műfajára, az írói portréra összpontosít. Korszerű szempontok szerint vizsgálja az „arcképesszének" a 19-20. században igen elterjedt módszerét, mely az irodalmi nyelvvel összefüggésben látja mind az alkotó személyiséget, mind pedig a társadalmi életet. E portrék fontos szerepet játszottak a magyar irodalom romantikus és modern klasszikusainak kanonizálásában. Rózsafalvi Zsuzsanna könyve Vissza