A pszichiátriai zavarok gyógykezelése

Előszó

1995 augusztusában a Pszichiátriai Szakmai Kollégium megbízást kapott a Népjóléti Minisztériumtól, hogy állítsa össze a szakma protokollját: határozza meg, hogy mely eszközök szükségesek egy-egy pszichiátriai zavar megállapításához, illetve hatékony kezeléséhez. A feladat sokunkat mozgósított, hiszen számunkra is döntően fontos a "leghatékonyabb" kezeléseket meghatározni és átgondolni a mindennapi gyakorlatunkat; konszenzusra jutni pedig mindannyiunk számára tanulságos. Hasonló munkát több országban is végeznek, ezért felvettük a kapcsolatot az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Németország, Olaszország pszichiátriai társaságaival. Néhány kórkép protokolljához hozzájutottunk, azonban egyelőre teljes protokollt máshol sem állítottak össze. A munkát mindenhol több évre tervezik. Az USA-ban 1993 óta jelennek meg az irányvonalak (guidelines), de számos zavarról ezt még csak most tervezik, és azokat csak az évtized végéig öntik végleges formába, sőt a lista valószínűleg akkorra sem lesz teljes. Az egyes országok protokolljaiban jelentős különbségek vannak. Ennek számos oka van, a legdöntőbbek magának a pszichiátriai szakmának a jellegzetességeiben keresendők. Az emberi magatartás az élővilágban a legmagasabb rendű, legbonyolultabb rendszer, illetve folyamat. A lelki zavarok etiológiájának vizsgálata, kezelésének megtervezése ugyanilyen bonyolult feladat, ami számos szinten megközelíthető. Ebből adódik a biológiai pszichiátria és a pszichodinamikus pszichiátria látszólagos kettőssége: az emberi viselkedés univerzális elmélete ugyanis mindmáig nem született meg, ugyanakkor minden pszichiáter számára nélkülözhetetlen a mindennapi gyakorlatban (diagnózisban és terápiában egyaránt) a különböző szemléletek alapjainak és tapasztalatainak ismerete. A magatartás egészséges vagy kóros volta mindig a szociális közegben nyilvánul meg: ezért is természetes, hogy a szociálpszichiátriai szemlélet sem nélkülözhető. Ma a pszichiáterek világszerte a "bio-pszicho-szociális egység" kifejezést használják a pszichiátriai kórképek átfogó (és általános) értelmezésére. A pszichiátriai betegségfogalom úgyszintén sajátos, és olykor kevésbé egyértelmű, mint más orvosi szakmákban. Ennek oka elsősorban az, hogy a többi orvosi szakmában a betegség az emberi test pontosan meghatározható anatómiai, szövettani vagy kórélettani elváltozását jelenti; ennek megfelelően például a cukorbetegség, a magas vérnyomás, a pajzsmirigytúltengés vagy a daganatos betegségek (differenciál)diagnózisa többé-kevésbé egyértelmű, és laboratóriumi vagy más műszeres vizsgálatokkal igazolható. A pszichiátriai zavarok jelentős részében azonban (ma még) nincsenek ilyen egyértelmű és specifikus "objektív" bizonyítékok egy-egy adott pszichikai zavar fennállására, még kevésbé a más kórképektől való elkülönítésre. Bár az elmúlt két-három évtizedben (az agykutatás fejlődésével párhuzamosan) rohamosan szaporodnak a kutatási adatok a különféle pszichiátriai betegségek hátterében rejlő agyi működészavarok valódi természetéről, a pszichiátriai zavarok osztályozása ma még - legalábbis a mindennapi klinikai gyakorlatban - továbbra is elsősorban a tüneteken alapszik, az ismert osztályozási rendszereik kialakítása pedig az egész világon túlnyomó részben konszenzussal történik. Ennek hátrányaival, időlegességével és hibaforrásaival a pszichiáterek többsége tisztában van. A szkizofrénia, a depresszió vagy a szorongásos zavarok kezelésében döntő változást hozó korszerű pszichofarmakonok (antipszichotikumok, antidepresszívumok, anxiolitikumok) felfedezése eredetileg többnyire a "véletlen" műve volt: az első ilyen szereket már évek óta eredményesen használták, mire a hatásmechanizmusukat tisztázták; az etiológiára következtetünk vissza. Vissza