A rádiumkirály

Előszó

Részlet:

"A virágok mosolyában, a verőfényes tavaszi nap sugaraiban fürdik Budapest. A hatalmas üvegtáblák sziporkázva szórják, ezer színben villogtatják a napfényt, mely lágyan csókolgatja sima képüket. A Dunapart felől virágillatot hoz a szellő.
A Rákóczi sugárúton, a földalatti villamos egyik följárójából körülbelül harmincöt éves, magas, karcsu férfi lép elő. Torday Zoltán iró, aki tizenöt éve nem látta szülővárosát, Budapestet. Megáll, körülnéz. Naptól barnított arcán kellemes meglepetés tükröződik, kék szeméből rajongással teli tekintet sugárzik, amint az élettől duzzadó, forrongó, zsibongó világvárost szemléli. A szeme örömtől csillog. Nem csoda, hiszen míg ő a világot járta, Budapest sokat fejlődött. Miután kiheverte a háború pusztitásait, az utolsó két évtizedben ujból versenyre kelt a nagy nyugati metropolisokkal. Lakossága most már több mint két millió. A házrengeteg Pesten a Rákosmezőn, Budán pedig a Lágymányoson és a hegyek oldalain vett végeláthatatlan kiterjedést. A város dunaparti középpontját széles, hatalmas sugárutak kötik össze a síksággal. A nyílegyenes utcákon emberek százezrei, járóművek tizezrei nyüzsögnek. Eltűnt a régi nagyvárosok fülsiketítő lármája. Az utcákat sima, rugalmas anyag borítja, amelyen sem a nedvesség, sem a napsütés nem okoz változást. Lábdobogás, kerékzakatolás és patkócsattogás nincs. Lovat már csak az állatkertben lehet látni. De a benzinbűzt köpködő gépkocsi is eltűnt, helyette kizárólag a könnyedén és zajtalanul gördülő elektromobilok végzik a személy- és teherforgalom egy kis töredékét; az igazi óriási forgalom lenn zajlik a föld alatt." Vissza