A Szabadító oltalmában

Előszó

Személyes tapasztalataimról, életemről szeretnék beszámolni, őszintén vallomást tenni, rávilágítva azokra az áldásokra, amelyek elrejtetten találhatók életútjaink mentén. A hajléktalanság rádöbbentett arra, hogy milyen kicsi is az ember, milyen egyszerűvé válhat minden, és milyen nagyszerű dolog lehet az élet. Mert mi is az élet: nem más mint lehetőség, hogy találkozhassunk Istennel. Ő a lehajló szeretet és a szabadítás Istene (1 Tim 2, 3-4)... Kevés ember fejti meg azt az égi titkot, hogy a legáradóbb áldásfolyamok sokszor ott vannak, ahol mi nem is várnánk. Szenvedésben, megpróbáltatásban - s akár még hajléktalanságban is. Ezekben az ún. "sötét napú utak riasztó tájain" sem akar elvenni tőlünk semmit, hanem csak adni akar. A mélységes mély leckéiben felkínálja szeretetének gazdagságát: a megváltást, az örök életet. Bárhogy is tagadnánk, az ember minden ellenkező érvelés ellenére, Ady szavaival: "szomjazik valami örököt", s ezt a világon-túli életet kutatja az idő tengelyén minduntalan, ember-törő akarással. Nem véletlenül fohászkodik így a zsoltáros (90, 12): "Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk".
Nézzünk csak körül a világban! Az űrturistáskodás, az internet, a mobiltelefon, a televízió egy nagy "globális falut" csinált a földből: mindenki mindenről értesül, bárhol is legyen az univerzumban csavargó sárgolyó féltekén. Megalkottuk a virtuális testet, a digitális múmiát... Bátraké a szerencse. Aki mer, az nyer - mondjuk. Vissza