A szabadtéri szinház épitészeti fejlődése

Előszó

Ez az értekezés, amely a szabadtéri szinház építészeti fejlődésének ismertetését kívánja adni főbb vonásaiban, mellőzi a szinházépitészet másik főcsoportjára, a zárt színházépületre való utalásokat. Nemcsak azért, mert a fedett szinház a modern korból jól ismert illuzióhatásra törekvő színpadával secundár jelenség, és az európai szinház kezdetei kizárólag a szabadtéri szinjátszás-formát ismerik, - hanem azért is, mert benső és idáig még ki nem elemzett kapcsolatot vélünk felfedezni az épitészet, mint az ember téralakító tevékenységének par excellence megnyilatkozása és a térszinpad lényege között.
Az ember a valóságvilág háromdimenziós teréből kihasít egy területet valamilyen kultikus ceremónia számára, és attól a pillanattól kezdve ez a különleges célú tér sajátos módon elveszti kapcsolatát a valóságos térrel és a valóságos idővel. Az isten sorsának, a mithikus hősök életének, a végzettel harcot vívó emberek tragédiáinak átélése, kiemeli nemcsak a megjelenítőket, de az aktusok nézőit is a hétköznapi élet fizikai időrendjéből, és ugyanakkor, amikor a cselekmény messze multat, évszázadokat összekapcsol és igy időtlenné avatja a mindenkori színpadot, ez az időfölöttiség egyúttal megfosztja azt az alig száz négyzetméter területet reális térjellegétől, és felruházza olyan sajátságokkal, tulajdonságokkal, amelyek az ember teremtő képzelete jóvoltából a legkülönösebb átváltozásnak tekinthetők. Az egyik napon Perzsia fővárosát, Susát jelenti, máskor Mykene kapuit, ismét máskor Thébát jeleníti elénk, hogy azután Kaukázus szikláit ábrázolja, de felrepül ez a döngölt porond a felhők fölé is, és ha kell, Felhőkakukvárrá lesz. Soha még emberi képzelet nem űzött ilyen játékot a térrel. Mennyire más a modem Guckkastenbtihne diszletpompája, amely a sötét nézőtér elé festett és vetített képek raffinált együtthatásával idézi fel képi látomásait. A három dimenzióban megjelenő és ágáló színész valóságos és mégis irreális tere lényegült át egy tömegsuggestiót létrehivó közös akarat erejéből, az antik szinház kezdő korában. És ez a kettős értelmű tér, amelyik tehát egyrészt mérhető és valóságos, másrészt mérhetetlenné táguló, és csak a költői imagináoió hordozója, tökéletes belső összhangban van a tér problémáit megoldó építészet szellemével. Ezért és csak ezért lett az antik szinház soha vissza nem térő tökéletességű megnyilatkozása az emberi szellemnek, míg az újkori zárt szinház mindig művészi paradoxai marad: térben reális architektúra foglal magába képi hatású szinpadmüvészetet. Vissza