A százesztendős jövendőmondó

Előszó

Mi őrzi meg az írót? A kortársak fájdalmas emlékezése? Avagy maga az írás, az életmű? A barátok és tanítványok sorra távoznak. A könyveket belepi a por. Benedek Elek azonban szaporodó évtizedekkel halála után is szerepet tölt be. Ez élteti alakját, frissíti fel alkotásait egy másult világban, az ő korához már alig kapcsolódó új nemzedékben. Szerepe ugyan csak áttételesen gyakorlati, de irodalomtörténetileg is, nevelésügyi és erkölcsi jellegében is mindennapjainkba vág. A Benedek Elek-probléma (már maga a problémává válás időszerűségre figyelmeztet) önmagában is felfogható, igazi jelentősége mégis az, hogy mai kérdéseink tárgyalásába illeszkedik, mint érv és tanulság.
Kezdjük azon, hová helyezzük Benedek Eleket az irodalomtörténetben? Még olyan literátorok is, akik szakítani tudtak egy „iskolás népiesség" elskatulyázó vádjával, s kora embertelenségeinek leleplezőjét, a „mélyen humanista, tiszta erkölcsiség" hirdetőjét fedezték fel benne, visszafelé sorolják, s egy múlt századi népnemzeti iskola „utolsó képviselői" között emlegetik. Mi a romániai magyar irodalom úttörőjét, népi demokratikus irányzatának mesterét becsüljük alakjában, s mert ez az iskolaalapítás már önmagában is éles ellentétet jelentett mindennemű régies iskolássággal, frázishagyománnyal szemben (gondoljunk csak az öreg író bősz Ady-harcára, összeütközéseire a konzervatívok minden árnyalatával), érthető, hogy felfigyeltünk elfelejtett társadalmi kiállásokra s egy csehovian realista, mélyen konfliktusokba merülő, őszinte valóságábrázolásra is. Vissza