A Szegedi Ügyvédi Kamara ötven éves története

Előszó

A Szegedi Ügyvédi Kamara 50 éves történetét irom meg e müvemben és midőn e munkámba belefogok, önkéntelenül is felmerül előttem az a közvetlen kérdés, hogy e münek mi lehet a feladata. A történelem az egyes népek, vagy az egész emberiség fejlődésének fontos eseményeinek elbeszélését tartalmazza és feladata az, hogy az emberiség szeme elé állitsa azokat a törvényeket és igazságokat, amelyek az egyes népek, országok, városok, vagy intézmények fejlődésében megnyilvánulnak s ezáltal a mult jelenségein okulást és a jövőre nézve tájékozást nyujtson. Ebből folyik, hogy tehát a feladata nem merül ki abban, hogy a puszta tényeket regisztrálja, hanem mindazokat a jogi, társadalmi, vagy politikai tényezőket, a szereplő személyek jellemét, működését, szóval mindazt, ami a tény keletkezésében, fejlődésében és következményében megvilágositást nyer, kell hogy feltárja. Éppen ezért, midőn az Ügyvédi Kamarának 50 éves történetével foglalkozunk, elsősorban meg kell ismerkednünk magával az Ügyvédi Kamara intézményével, ugy amint azt az 1874:34 tc. felállitotta és azután ez intézmény keretében foglalkoznunk kell magával az intéző, vezető emberek müködésével és csak ezek megismerése után láthatjuk meg azt a képet, amely a lepergett 50 év alatt az intézmény vezetői által elért eredményekben csucsosodik ki és egyben az intézmények helyességét, vagy helytelen voltát meg lehet állapitani. Kétségtelen tehát, hogy minden egyes jelenséget a Kamara életében élénk vizsgálódásaim tárgyává tettem és a mü folyamán nyilvánvalóvá lesz és tényként megállapithatjuk, hogy az Ügyvédi Kamara intézménye az ügyvédségnek, mint társadalmi osztálynak javára vált. Mindenek előtt tehát, hogy a laikusok előtt is tisztán álljon magának az intézménynek a szelleme, kivonatosan ismertessük az 1874. évi 34 tc. rövid tartalmát. Ezen törvény a Kamarák számát, székhelyét olyképpen szabja meg, hogy minden Kamara legalább 30 ügyvédet foglaljon magában és egy vagy több törvényszék területére terjedjen ki; az Ügyvédi Kamara területén lakó bejegyzett s az ügyvédek lajstromjába felvett ügyvédekből áll. A törvény az Ügyvédi Kamara célját a következőkben fejezi ki: Az ügyvédi kar erkölcsi tekintélyének megóvása, az ügyvédek jogainak megvédése és kötelességeinek törvény szerint való pontos teljesitése és ellenőrzése egyrészt, másrészt a jogszolgáltatás és az ügyvédség terén mutatkozó hiányok orvoslása, korszerü reformok életbeléptetése iránti vélemény és javaslattétel, végül a kamarába bejegyzett ügyvédek fölött a fegyelmi hatóságnak gyakorlása. Ennélfogva tehát ez a törvény az Ügyvédi Kamarának a határkörét e céloknak megfelelőleg állapitja meg. Az ügyek elintézésére a törvény három fórumot állapit meg: A közgyülést, a választmányt és az elnököt. A választmány határozza meg, hogy kit lehet az ügyvédek lajstromába felvenni és gyakorolja az ügyvédek felett a fegyelmi hatóságot. A közgyülés intézi a Kamara anyagi ügyeit, ő szabja meg a tagilletékeket és a tagjaira a kiadások fedezésére évi illetményt vethet ki. De egyuttal a közgyülés fellebbezési fórum is, amennyiben a választmány határozata ellen a közgyüléshez lehet fellebbezni. A Kamara elnöke képviseli az egész ügyvédi kart, ugy a hatóságok, mint a külvilág előtt. Ugy az elnök, mint a tisztikar, továbbá a választmányi tagok dijtalanul látják el teendőiket, azonban a kamarai titkárnak, ügyésznek és pénztárosnak, - miután ezek rendszerint túlmunkával vannak terhelve, - fizetést is állapithat meg. Ennek a törvénynek csak egyetlen egy hibája van, hogy az ügyvédi autonomiát a maga teljes egészében nem állapitotta meg, mert a fegyelmi ügyekben végérvényesen eleinte a magyar királyi Kuria biráiból alakitott ügyvédi tanács, majd későbben az ugynevezett ügyvédi tanács a melyben már az egyes kamaráktól megválasztott és az igazságügyminiszter által kinevezett ügyvédek is szerepelnek mint birák, határoz végérvényesen; vagyis a biróság, mégis beleszólhat az ügyészség autonom életébe. Erről különben az alábbiakban ugyis lesz még szó. Láthatjuk tehát, hogy a törvény megszabta az autonomia kereteit, azonban a keretek annyira tágak, hogy abba életet csak a Kamarát vezető tisztviselők müködése ad. Éppen ezért a müvemben több életrajz is lesz, de nem szabad az életrajzokban kifejtett adatokat olybá tekinteni, mint hogyha egyeseknek egyéni hiuságát akarám legyezni, mert ennek a feltételezése is már kizárja, hogy müvem a történeti igazságnak megfelelő lehessen. A szereplő személyek egyébként mind olyan értékei voltak a magyar ügyvédségnek, hogy kutatásaim során ugy éreztem magamat, mint a kincstáros, aki sok milliót érő drágaságok és ékszerek őrzésével van megbizva és az ékszerek közül csak azt válogatta ki, ami igen drága, igen értékes. És amint a kincstárost nem lehet pártoskodással vádolni, midőn a kincsek közül az értékeseket választja ki, éppen ugy a történészt sem lehet bizantinizmussal vádolni, ha talán még élő személyekről hü képet, müködésükről pediglen a való igazságot irja meg. Ezeket kellett előrebocsátanom, mert különben müvem megértése talán félreértésekre is adhatott volna alkalmat, amit elkerülni óhajtottam. Ezek után megkezdém a történetet ugy, amint az leperget és kezdem pediglen a Kamarák fejével, az elnökökkel. Vissza