Fülszöveg
"Már nem markolta a kezem olyan erősen, már mosolygott, hiszen a szerelméről akart beszélni, végre elmondhatta, mit érez irántam. A szemei szinte áttetszővé váltak, nagyon mélyre beláttam ebbe a kútba, és csupa gyönyörű érzést láttam... Úgy áradt belőle a boldogság, mindkettőnket elborított vele.
- Az én szememben Csillagszemű, tényleg te vagy a legjobb ember a földön, az első pillanattól tudom. Köztünk, az emberek általános megítélése szerint tényleg végtelen számú fényév volt, te is így gondoltad jó ideig. A külsőnk különbsége, az anyagi helyzetünk, a te ismertséged és az én névtelenségem, a földrajzi távolság, ezek mind létező problémák, erre te, a szerelmeddel... valahogy meghajlítottad a teret, nem tudom másképp mondani, hogy eltűnjön a köztünk lévő, áthidalhatatlannak látszó távolság.
- Mi az, hogy meghajlítottam a teret? Ezt nem értem. Szerintem semmi ilyesmit nem tettem.
- Dehogynem. Hiszen szinte minden külső jellemzőnkben eltérünk egymástól. Ha két kéz fog egy...
Tovább
Fülszöveg
"Már nem markolta a kezem olyan erősen, már mosolygott, hiszen a szerelméről akart beszélni, végre elmondhatta, mit érez irántam. A szemei szinte áttetszővé váltak, nagyon mélyre beláttam ebbe a kútba, és csupa gyönyörű érzést láttam... Úgy áradt belőle a boldogság, mindkettőnket elborított vele.
- Az én szememben Csillagszemű, tényleg te vagy a legjobb ember a földön, az első pillanattól tudom. Köztünk, az emberek általános megítélése szerint tényleg végtelen számú fényév volt, te is így gondoltad jó ideig. A külsőnk különbsége, az anyagi helyzetünk, a te ismertséged és az én névtelenségem, a földrajzi távolság, ezek mind létező problémák, erre te, a szerelmeddel... valahogy meghajlítottad a teret, nem tudom másképp mondani, hogy eltűnjön a köztünk lévő, áthidalhatatlannak látszó távolság.
- Mi az, hogy meghajlítottam a teret? Ezt nem értem. Szerintem semmi ilyesmit nem tettem.
- Dehogynem. Hiszen szinte minden külső jellemzőnkben eltérünk egymástól. Ha két kéz fog egy papírlapot, a köztünk feszülő papír a végtelen, a különbségek leküzdhetetlennek tartott végtelenje. Mi vagyunk ez a két kéz. Sose találkozhatnának ezek a kezek, csak ha elengedik a papírt. De azt nem lehet, hiszen az a fehér lap maga a tár, az életünk tere. Örök időkig várhatna a két, egymás után sóvárgó kéz, mégse kerülnének egymáshoz egy jottányival sem közelebb. Te meg, egyszerűen egymáshoz hajlítottad a lap két szélét, a kezek meg szépen összesimultak. Fogtad, és a szerelmeddel meghajlítottad a teret, hogy összeérjünk. Én nem tehettem meg, csak te.
- Amit mondtál, az... gyönyörű, Angyalarcú, de szerintem túlzás. Talán...
- Nincs talán. És nem túlzás. Ahonnan én nézem a világot, onnan ezt lehet látni. Kész..."
Vissza