A színház műhelytitkai

Előszó

Mikor az olvasó elé bocsátom egy hosszú színházi pálya tapasztalatait, élményeit és konklúzióit, könyvem néhány negatívumát is meg kell állapítanom. Nincs szándékomban tankönyvet adni a szakemberek kezébe, de színháztörténelmet sem, valamint hogy arra sem tart igényt ez a könyv, hogy a rendezés és színjátszás oly nagy elméleti anyagát, vagy akár minden problémájának mai állását is felvázolja vagy kimerítse.
A színház furcsa dolog és furcsa a színház kérdéseiben az elmélet legmagasabbrendű és legfinomabb kérdéseinek a technika legaprólékosabb, szinte manuális kérdéseivel való óhatatlan elkeveredése. Rendszeresen szétválasztani ezeket a határterületeket csak erőszakosan lehetne, de nem is célszerű. A legjobb meghagyni őket a maguk különös összenőttségében, hogy a róluk szóló beszélgetésben is megmaradjon a színháznak az a sajátos atmoszférája, amely nélkül igazán megérteni sem lehet a színház dolgait.
Szeretném ugyanis, ha mindvégig, lehetőleg a könyv minden során érezhető volna, hogy belőle legszemélyesebb élményeiről a gyakorlat embere beszél. A színház elméleti kérdéseiről és történetéről is csak annyit, amennyit a maga szemével látott, a maga idegeivel és szinte a maga sorsával is átélt. Másféle könyvnek ezekről a témákról talán nincs is értelme. A színház területén az elmélet igazságai csak nagyon viszonylagos és nagyon szubjektiv igazságok. Minden annak az egyénisége szerint alakul, mindent annak az egyénisége tölt meg tartalommal, aki a színházat csinálja. Nincsenek ezen a területen mindenre és mindenkire érvényes elvek és tételek, már csak azért sem, mert nincsenek általánosan érvényes megoldások sem. A színpadon minden feladat új problémát vet fel és új megoldást követel. Kár ezeket az ad hoc megoldásokat elvekké felnagyítani. Vissza