A szlovákkérdés a XX. században

Fülszöveg

A 19. század közepétől kezdve a szlovák identitás politikai programja fokozatosan összekapcsolódott a szlovák nemzeti önállóság eszményével. Miután 1871-ben (az 1867-es osztrák-magyar mintára történő) osztrák-cseh kiegyezés meghiúsult, fölerősödött az önálló cseh államiság megteremtésének gondolata. Ez a folyamat - részben a kiegyezést követő fél évszázad magyar nacionalizmusának köszönhetően - a cseh-szlovák kölcsönösség eszméjével kiegészülve végül is az önállóságra igényt tartó egységes csehszlovák nemzet koncepciójában csúcsosodott ki. Az 1918. október 28-án kikiáltott Csehszlovák Köztársaság nemzeti államként jött létre, valójában azonban olyan soknemzetiségű állam volt, amelyben a csehek az összlakosság 50,7 %-át (6 792 954 fő), a szlovákok 14,8 %-át (1 967 983 fő) alkották. Az ország lakosságának 23,3 %-át a németek (3 123 624 fő), 5,5 %-át a magyarok (774 621 fő), 5,7 %-át pedig egyéb nemzetiségek képezték (748 005 fő). A fiktív "csehszlovák nemzet" koncepciója nélkül ugyanis az antant-hatalmak aligha támogatták volna az önálló Csehszlovákia létrehozását. T. G. Masaryk 1915 májusában a "csehszlovák" koncepciót azzal indokolta, hogy "a szlovákok valójában csehek, annak ellenére, hogy nyelvjárásukat irodalmi nyelvként használják".
1929-ben Edvard Benes már úgy nyilatkozik, hogy a kisebbségi kérdés belügy, az önrendelkezési jog pedig csak az idegen uralom alatt élő nemzeti egységeket illeti meg, nem pedig a nemzetek töredékeit, a területi autonómia pedig az első lépést jelenti az önkormányzatot élvező nemzetiségek teljes elszakadásában. Mindez igen kellemetlenül érinti az ún. egységes csehszlovák nemzet egyik ágát, a szlovák nemzetet. A szlovákok autonómiakövetelése az 1918. május 30-án megkötött pittsburgi egyezményre hivatkozott, amelyben a csehek és szlovákok képviselői, valamint a Csehszlovák Nemzeti Tanács elnöke, a későbbi államelnök, T. G. Masaryk abban állapodtak meg, hogy a csehek és szlovákok egy olyan közös államban kívánnak egyesülni, amelyben Szlovákia számára külön kormányt, parlamentet és igazságszolgáltatást biztosító autonóm státust hoznak létre. Az egyre erősödő szlovák autonómiaköveteléseket a cseh politika és a csehszlovák nemzetegységet támogató, az állam irányításában részt vevő szlovák politikusok 1918 és 1938 között következetesen visszautasították. Az 1938. szeptember 29-i müncheni egyezményt követően, október 6-án Jozef Tiso vezetésével autonóm szlovák kormány alakul, 1939. március 14-én pedig Hitler segítségével kikiáltják a Szlovák Köztársaságot, s ezzel Csehszlovákia megszűnik létezni.
A felújított köztársaságban ugyan a szlovák nemzet a törvény szerint egyenrangúvá válik a cseh nemzettel, az ország következetes föderalizálásának elmaradása azonban az elszakadást követelő szlovák nemzeti erők malmára hajtja a vizet, akik élve a kommunista diktatúra bukását követő átmeneti helyzettel - az 1992-es parlamenti választásokon győztes cseh politikai erők hozzájárulásával -, a lakosság megkérdezése, népszavazás nélkül szétszakítják Csehszlovákiát, s az 1992. december 31-én végleg eltűnik Európa politikai térképéről.
E kötetbe sorolt tanulmányok a 20. századi szlovák nemzeti fejlődés legfontosabb kérdésköreit járják körül, mintegy igazolva Jászi Oszkár 1912-es megállapítását, mely szerint "a nemzetiségi kérdés a demokrácia archimedesi pontja". Vissza