A szónoki taglejtés

Előszó

Bármily gyakran ismétlik is a régi közmondást, hogy „poeta nascitur, orator fit", a szónoki önképzés ebből folyó szabályait nem vonja le mindenki. Hogy a szónoki művészetre minden természeti adottság dacára állandó önneveléssel készülni kell, azt a szószék szolgálatában állók nem egyszer feledik, amint könnyen engednek a kísértésnek, megelégedni a készülettel, melyet a rosszul értelmezett krisztusi szóból magyaráznak: „Dabitur vobis in illa hora, quid loquamini" s éppúgy elhiszik, hogy az előadás formáját jószándék és lelkesedés biztosítja. E téves felfogás eredménye a szónoki előadás fogyatékossága, mely sokszor minden hatást meghiúsít s míg világi vonatkozásban zűrzavarra vezet, vallási téren a hitközöny és erkölcsi lazaság forrása.
Örülni kell tehát úgy annak, ha az egyházi szónoklat felépítésének rendszerét tökéletesítik arra hivatott szerzők, mint vannak is, ha a szónoki előadás fejlesztése érdekében találkozunk irodalmi kísérlettel, mint aminő P. Szabó József jézustársasági atya és főiskolai tanár könyve a szónoki taglejtésről. Ne csodálkozzék senki, hogy ennek a kérdésnek a szerző önálló művet szentelt, mert az előadásnak ez a formai része lehet átütő siker biztosítéka, amint a legszorgosabb szellemi munka tönkretételére is vezethet. Helyesen állapítja meg ugyanis szerzőnk: "hogy a gesztus a szónak nemcsak kísérője és emelője lehet, hanem halálos ellensége is", amint arról örvendetes vagy elrettentő esetek hosszú sora tanúskodik. Ha az önfegyelmezett gesztus sokszor magával ragad és szinte megbűvöl, úgy a demagóg vagy szertelen taglejtés a szónoknak különben értékes gondolatmenetét és lelkesedését nevetségessé teheti és kompromittálhatja. Épp azért nagyon célszerű a szónoki előadás ezen részére fokozott gondot fordítani. Az egyházi szónokok is sokkal nagyobb eredménnyel fognak eljárni az igehirdetés szolgálatában, ha nem elégszenek meg az ösztönsúgta gesztussal, hanem a lélektan és esztétika szabályai szerint kidolgozott előadó stílt fogják a szószéken érvényesíteni. Vissza