A temetésre vonakozó egyházfegyelem a XII-XIII. században

Fülszöveg

"Krisztus húsvéti szent titkát ünnepli az Egyház fiainak temetésekor abban a hitben és reményben, hogy akik a keresztség által egy testté lettek a meghalt és feltámadt Krisztussal, Vele együtt eljussanak az életre a halál által." A temetés a Katolikus Egyház legfontosabb hittételeivel függ össze, így az egyháztörténelem minden szakaszában nyomon kísérhetjük annak pontos szabályozását. Az egyházi temetkezés az ókeresztény kortól sok változáson ment keresztül, de lényegét, amely a lelkek üdvösségének előmozdítását és az egyházi közösség kifejezését jelenti, minden korban megőrizte. Ez a kötet monografikus jelleggel az egyháztörténelem egyik legvirágzóbb időszakának, a XII- XIII. században a temetkezési fegyelmét dolgozza fel. A korabeli egyházfegyelem bemutatásához elsődlegesen a Curps luris Canonici első két gyűjteményében, a Decretum Gratiani-ban és a Decretales Gregorii IX-ben található normákra épít, de felhasználja a római jogi hagyományt, a regionális zsinatok vonatkozó kánonjait, illetve a legfontosabb glosszaapparátusokat és summákat, főként Peniaforti Szent Raymunk művét. Betekintést kaphatunk azokban az érett középkorban alkalmazott rendelkezésekbe, amelyek a temetkezés helyét, az eltemettek személyét, vagy az egyházi temetés megtagadását érintették. A kötetben bemutatott időszak jogtörténetileg nagyon jelentős, mivel az ekkor keletkezett temetkezési joganyag és annak a korabeli interpretációja hosszá távra meghatározta az Egyház temetésre vonatkozó fegyelmi felfogását, egészen az 1983-as Egyházi Törvénykönyv hatályba lépéséig. Vissza