A teremtő emberi kéz

Előszó

„Szeretem a mesterembereket. Szememben ők az igazi emberek. Legalább valamit tudnak kitűnően, sokkal jobban, mint mi. Élvezem szaktudásukat. Úgy érzem, hogy én, az avatatlan, a kontár egy családi körbe pottyantam.- írja Kosztolányi Dezső.
Szilvási Csaba, e kötet szerzője szintén szereti a mesterembereket. Tisztelete munkájuk, hivatásuk iránt arra késztette, hogy közelebbről is megismerje a különböző szakmákat és képviselőiket, s a nagyszerű emberekkel való találkozás és a velük kapcsolatban szerzett csodálatos élmények hatására tollat ragadott, hogy megörökítse élményeit, tapasztalatait. Munkáját segítette Dési Péter újságíró is, aki nem csak ötleteivel, barátságával, de az interjúknak biztosított publicitással is inspirálta a szerzőt. Az ország legkeletibb csücskétől egészen a Dunántúlig számos iparost, kézművest, népművészt keresett fel, elsősorban olyanokat, akik „tapasztalásának tárháza" gazdagon megtelt, akik úgy tékozolják magukat, hogy közben teremtenek, mint az Isten. Fantáziájukat logikussá nevelik, s így alkotóerőt nyernek. Minden szavuk, amit kimondanak, minden tettük, amit elvégeznek, magvetés.
A beszélgetések némelyike akár 20 évet is visszanyúlik az időben. Mondanivalója azonban nem csorbult, mégha a kultúrát, kenyeret teremtő kezek közül sok mára már megfáradt, vagy végleg megpihent. Mert ezeknek a szakembereknek élete a munka, az egyetlen szentség a teremtésben. A munka, ami Voltaire szavaival „arra jó, hogy messze tartson tőlünk három nagy bajt: az unalmat, a bűnt és a szükséget". „A tevékeny ember számára egy nap sem hosszú" - vallotta Seneca.
Az ebben a könyvben szereplő emberek munkájukkal valamennyien belejátsszák a maguk kis muzsikáját a „nagy Zenekar" időtlen „szimfóniájába".
Kár, hogy a huszonegyedik század elejére jócskán megfogytak e teremtő emberi kezek. Vissza