A természetről

Előszó

T. Lucretius Carus i. e. az első század első felében élt (97?-55), abban a korban, melyben a hanyatló római arisztokrácia és a vele szemben álló társadalmi osztályok: a polgárságnak joggal nevezhető lovagrend s az egyre elégedetlenebb plesb küzdelme a legélesebb volt. A harc kezdetét a Gracchusok fellépése jelezte, s az ellentét a Marius és Sulla párviadalában vált a hatalmas birodalom összes erőit felkavaró mérkőzéssé. Az egyre sűrűbbé váló rabszolgalázadások, az itáliai városok fölkelése is azt mutatják, hogy az eddigi társadalmi rend egész mélységében és szélességében megrendült és a végét járja. Ezek a jelenségek csak szaporodnak a század második felére, míg Augustus egyeduralma pontot nem tesz a végükre, elindítva egy új társadalmi alakulás kezdetét.
Az ilyen válságos korokban az emberek két-, illetve háromféle magatartást tanúsítanak. Vagy öntudatos harcosokként vetik bele magukat a küzdelembe osztályaik oldalán, a közös érdek védelmében, vagy gyökértelenül, szélkakasokként ide-oda forogva csapódnak egyik féltől a másikhoz, ahol pillanatnyi érdekeit jobban biztosítva látják, vagyis igyekeznek a zavarosban halászni, vagy pedig valamilyen pesszimista, "úgyis mindegy" - hangulat és világfelfogás leplébe burkolózva, távol tartják magukat a küzdelemtől, eleve lemondva minden harcról. Ez utóbbiak természetesen a hanyatló osztályok gyermekei, méghozzá, éppen a legműveltebbek, a szellemileg legértékesebbek, akik ha talán tudatosan még nem is látják, de öntudatuk mélyén, idegeikben annál jobban érzik, hogy napjaik meg vannak számlálva; valami belső, szívük falára írt, "mene tekel" figyelmeztetését hordozzák magukban, s a hiábavalóságnak, az elmúlásnak ezt a lemondó hangulatát kiterjesztik az egész világra. A pusztuló római "felső tízezrek" életének ezt a jelenségét jól látta meg és találóan ábrázolja Madách "Az ember tragédiája" római jelenetében. De korunkban is találkozunk hasonló tünetekkel. A hanyatlásnak indult, elerőtlenedett polgárság Schopenhauer Nirvánát kereső gondolatrendszerével menekül a fenyegető pusztulás rémével való párviadal elől, illetve Nietzsche kiábrándult, minden eszközt szentesítő erőszakvallásával igyekszik még pislogó életösztönének hódolni. Vissza