A tilosban/Pócsy-versek

Előszó

Pócsy Miska... így hívták, Ő maga is így jegyezte az írásait. Azokat a vásárhelyi, életet termő, televény, fekete földből sarjadzott, az Ő meleg, bohém, szerető szívén átszűrt, fényes elméjének ragyogásával ékes magyar írásait, melyeket e könyvben összegyűjtött és kiad egy, a magyar kultúráért lelkesülő és áldozni kész vásárhely fiatal iparos.
Szegény Pócsy Miska! Ugyan megérzed-e jeltelen sírodban, hogy ennek a megrabolt országnak koldussá nyomorított fiait rákényszeríti a sorscsapás, hogy kiássa dicső múltjának kicsire szűkült földjébe temetett minden kincsét?
Megérzed-e, hogy nagy szomorúságunkban, mély gyászunkban amikor úgy megnehezült az idők járása felettünk, nem a véletlen játéka az, hogy a Te írásaidat össze kellett gyűjteni? Hogy azt a magyar élniakarás ösztöne parancsolta?
Te gazdag Pócsy Miska! Aki költészeted színes és illatos virágait oly pazar bőkezűséggel szórtad szét közöttünk, aki mindnyájunkra, egy egész nemzetre, hagytál örökséget, megérzed-e hideg, elhagyott, gondozatlan sírodban, hogy elérkezett immár a Te vetésednek bő aratása ?
Meri elkövetkezett a Te nagyságod elismerése és beteljesült rajtad a magyar költők sorsa. Hova-előbb ércbeöntött szobor hirdeti majd, hogy a mienk voltál. Nem is a késő utódok, hanem kortársaid emelik majd az örök emléket; azok, akik még közöttük éltél, azzal sem törődtek, hogy meg van-e a mindennapi betevő falatod. De akik ráeszméltek, hogy mindnyájunknak hitelezője vagy.
Könyvedet a szegényeknek, a lesujtottaknak; azoknak ajánlom, kiknek arcáról elköltözött a mosolygás; magyar testvéremnek ajánlom, hogy írásaid derűje tanítsa meg őket újból és szívből kacagni.
Hódmezővásárhely, 1926. október 1.
Szathmáry Tihamér. Vissza