A tizparancsolat I-II.

Előszó

Megilletődött szeretettel és őszinte melegséggel üdvözöllek mindnyájatokat, midőn az új egyetemi év megnyíltával a mai napon először gyűltetek az egyetemi templom szószéke alá. De szóljon köszöntésem annak az ezernyi=ezer láthatatlan hallgatómnak is, akik a rádió hullámain fogják figyelemmel kísérni az innen elhangzó beszédeket.
Az a buzgó figyelem és áldozatos kitartás, amellyel a mult iskolai év folyamán a «Krisztus királyságáról» szóló szentbeszédeimet kísértétek, nemcsak megtiszteltetést jelent a szószék iránt, hanem egyben fokozott kötelességet is ró a szónokra. Ennek a kötelességnek tudatában sokáig gondolkoztam, milyen témát válasszak az idei évre. Melyik volna szent vallásunk tanításai közül a mai ember számára a legfontosabb, a legtöbb tanulsággal járó? A mai beteg, küzködő, vajúdó társadalom javulását mitől várhatnók bizalommal?
S mikor az egész évi beszédsorozat legmegfelelőbb témáján gondolkodtam, eszembe jutott egy apró kis esemény, ami jórégen történt velem Bécsben. És ha én most ezt a jelentéktelen kis dolgot elmondom nektek, Kedves Testvéreim, azt hiszem, hogy ezzel már be is jelentettem és meg is indokoltam az idei beszédeim témáját.
Majdnem két évtizede már annak, hogy a bécsi egyetem hallgatója voltam, és az egyik napon egy utcasarkon összetöpörödött, ráncosarcú koldusasszony nyújtotta felém kezét. Mindennapos eset egy nagyvárosban . . . De az öreg koldus franciául szólt hozzám: «Ayez pitié de moi», «könyörülj meg rajtam!»
Ejha! - villant fel bennem; ez már mégsem mindennapos dolog hogy franciául koldul valaki! Megszólítottam: «Parlezs vous francais?» «Beszél ön franciául? A legkifogástalanabb franciasággal felelte: «Igen, beszélek. Angolul is.» Vissza