A valóság vonzásában

Előszó

A tovatűnő idő sodrásában épphogy észrevettem, hogy már több mint fél évtized telt el azóta, hogy „Az út maga a cél. Társadalomelméleti tanulmányok" (MTA PTI, 1995) című kötetem megjelent. Mivel szellemi termelésem ilyen időintervallumban jelentős mennyiséget szokott kitenni, ezért fogant meg e kötet gondolata. A felismerést tett követte, s örömömre szolgál, hogy az ELTE-SZIF Oktatási Intézet sorozatát - valóban a minőség szempontjai szerint válogatott - tanulmányaimmal gazdagíthatom. Most is társadalomelméleti és némely egyéb - filozófiai és művészetkritikai - kérdésekről lesz szó, s most is intézeti kutatói (MTA Politikai Tudományok Intézete) és egyetemi oktatói munkám közös motiváltsága vezetett e kötet problémáinak tanulmányozásához, mert szerencsémre az egyéni érdeklődés, a munka és a hivatás jórészt változatlanul egybeesik törekvéseimben. Persze oktatni nem úgy kell, mint kutatni, s a kutatói, dolgozószobai magányban nem lehetnek társak az egyetemi hallgatók - akik némelykor szellemi partnerré válhatnak. Az egyetemi előadások esetében célszerű (és egyben didaktikai követelmény is), ha az ember az adott diszciplína fegyelmező kereteihez szabja mondanivalója kifejtését. Egyszerűsít, rendszerez és szemléletes áttekintéseket is ad, nemcsak az aktuális probléma egyéni megközelítését kell, hogy felvállalja. A kutatás logikájában viszont a tárgy sajátosságainak, a dolog természetének kell engedelmeskednünk, nem pedig a diszciplináris artikuláció hagyományainak. A megismerési folyamatban csak időlegesen, mintegy módszertanilag engedhető csak meg a létszerű komplexitás redukciója, hogy aztán a felfüggesztett mozzanatot visszailleszthessük a konkrét totalitás felépítettségébe. A tárgyi problémák primátusához kell tehát szabni a módszereket, s elgondolásainkat ellenőrizendő kell másokéival ütköztetni, minden olyan ismeret hasznosításával, amely közelebb visz a jelenségek, problémák magyarázatához. Vissza