A válság éveiből

Előszó

Minden valamirevaló író eljut oda vagy éleiében vagy halála után, hogy elszórt írásait, cikkeit, tanulmányait összegyűjtik. Én olyan szerencsés vagyok, hogy a kiadó jóvoltából magam válogathatom össze, hogy mit tartok könyvbe valónak. Bevallom azonban, hogy míg egy felől csábít az a gondolat, hogy hadd láthassa a mai olvasó is gondolkozásom és emberi fejlődésem útját, másfelől szégyenkeznem kell kifejezésbeli, főleg nyelvi gyarlóságaim miatt. És szégyenkeznem kell amiatt is, hogy ezekben az írásokban -- különösen a régebbiekben -- összekeveredik az irodalom a tudománnyal és a politikával és bizony néha a tudós üti az írót, máskor az író a tudóst, de a politikus aztán a legtöbbször üti mind a kettőt.
Nem baj, hadd üssék egymást... „Úgy szép az élet, ha zajlik" - mondja a mi népünk s én hozzáteszem: úgy az igazi. Amit megírtam, azt már úgysem tagadhatom le: jobb hát, ha én magam adom az emberek kezébe: itt van. lássátok küzdelmeim, viaskodásaim emlékét, a könyvet, amely rideg, nyers, harcos és harcos, mint az a nép, amely az írót szülte s mint az az élet, amelyben eddig éltünk.
De azért ne ijedjen meg az olvasó: ezeket az írásokat nem tartom én sem avasnak, sem értéktelennek. Legfeljebb, hogy ma másképen írnám meg őket. Nem biztos, hogy jobban, csak éppen másképen. Ennyit kellett róluk mondani.
Balmazújváros, 1945 őszén
Veres Péter Vissza