A vándor és a bujdosó

Előszó

Részlet a kötetből:

PRELUDIUM
I. A sors.

Bármily közönséges és megszokott is egy népközösség szelleméről beszélni, mégis a legnagyobb nehézségekkel állunk szemben, mihelyt ennek a szellemnek a mibenlétét akarjuk megragadni. Már magának a népközösségnek a fogalmát is eddig inkább csak negatíve sikerült körülhatárolni. Kétségtelen, hogy a népközösség kollektív valóság, de mint ilyen, nem elsődleges jelenség, hanem benne már különböző szűkebb vagy átfogóbb kollektív alakulatok keresztezik egymást. Mégsem ezek összegéből vagy egymás fölé rétegeződéséből áll elő, hanem sajátosan újat képvisel velük szemben: egy népközösség mint kollektivum mindenkor mást jelent, mint amit a családnak vagy a vérségi köteléknek, a néposztályoknak vagy akár a politikai pártoknak kollektivumai kifejeznek. Nem mondhatjuk, hogy egy népközösség kimerül abban, hogy magában foglalja ezeket. De viszont azt sem mondhatjuk, hogy differenciálódik bennük, mert akkor voltaképen már előbb kellene lennie náluk.
Minden népközösségnek kétségkívül megvannak a maga határai, ha nem is tudjuk ezeket mindig egyértelműleg megjelölni. Ez a határoltság azonban nem természeti, hanem történeti fejlődés eredménye. S ebből múlhatatlanul odajutunk a szellemhez: csak a szellemnek van története. Hogy ez a szellem is valóság, akárcsak a kollektivum, a mindennapi tapasztalásból tudjuk. De ez a szellem viszont mégsem maga a kollektivum, mert ez csak hordozza a szellemet. Hol ragadjuk meg tehát a szellemet, ha maga a hordozó szétfolyik és éppen csak a hordozott által válhatik határolttá? Egyéni reprezentánsaiban nyilván nem, mert ezek, ha a közösségszellemet reprezentálják is, viszont a maguk egyéni voltát is kifejezik; szűkebb kollektivitások szellemében azonban szintén nem, mert ez ismét csak összegezés volna, ami ellenkezik a szellem természetével, arról nem is szólva, hogy e szűkebb kollektivitások szellemi léte is még előzetes magyarázatra szorul. A kérdés tehát valóban nem oldható meg egy csapásra: miképen tekinthetünk egy népközösséget történetinek, ha a szellem, amely őt történetivé teszi, nem fogható meg sem az egyéni, sem a kollektív szellemiség oldaláról. Egyelőre azt mondhatjuk: a népközösség mint puszta kollektivum hordozza a szellemet és viszont ez a szellem határolja el a kollektivumot, vagyis teszi azt történetivé. De ezzel csak a kollektivum és a szellem viszonyát írtuk körül anélkül, hogy a kettő lényegéhet férkőzhetünk volna. Vissza