Előszó
"A távolsági ingázó... hátrányos helyzetben van
a helyben dolgozókkal és a bejáró rétegekkel szemben.
Státusa ideiglenes lakóhelyén jobbára vendégmunkás-státus..."
(Böhm Antal-Pál László: Társadalmunk ingázói - az ingázók társadalma)
Skarbit Andrást nem én választottam e könyv főszereplőjének. Bármilyen furcsán hangzik is - a fényképezőgép választotta ki magának.
Amikor 1978 szeptemberében egy pénteki napon összeismerkedtem hat tiszaeszlári kubikossal, Skarbit András is köztük volt. Bevallom, alig figyeltem fel rá. Egyébként is, fel sem merült bennem, hogy bármelyikük elegendő témát kínálhatna egy több évre tervezett munkához.
Akkoriban fejeztem be Múlt idő című könyvemet, s ezzel azt a hosszú időszakot, amelyet az eltűnő paraszti világ fényképezésével töltöttem. A folytatás gondolata magától adódott: azoknak a sorsa, akik kiszakadtak a mezőgazdaságból, a városban kényszerültek munkát vállalni, közben családjuk otthon maradt a faluban.
Ezért érdekelt már régóta az ingázók élete. Jártam a munkásszállókat, kerestem a kapcsolatokat, s néha fényképeztem is.
S ezért szálltam fel azon a bizonyos pénteki napon a Budapest-Nyíregyháza személyvonatra is, amelyen - szerencsémre - a tiszaeszlári kubikosok is utaztak. Rögtön úgy éreztem: őket kerestem.
Ez a brigád - mert mint kiderült, ők hatan együtt dolgoztak - szinte kínálta az alaphelyzeteket: paraszti múlt - fővárosi munka - munkásszállás - falun élő család - hétvégi vonatozás. Úgy gondoltam, általuk bemutathatom azt, ami százezrek életére jellemző.
Ettől kezdve követtem és fényképeztem a brigádot Budapesten és Tiszaeszláron egyaránt. Megismertem munkájukat és körülményeiket, hosszú estéket töltöttem a munkásszálláson, vonatoztam velük, s külön-külön is elkísértem mindegyiket családja körébe. Egyszóval „feltérképeztem" az életüket.
Eltökélt szándékom volt, hogy objektív képeket készítsek, azaz arra törekedtem, hogy megőrizzem a tárgyilagos kívülálló látószögét.
Gondoltam: egyedül ez illik egy ilyen dokumentarista munkához.
Hogy ez az elképzelés nem sikerült, annak Skarbit András volt az oka.
Két év után észre kellett vennem, hogy a szép számban szaporodó fényképek közül kiváltak azok, amelyeken ő szerepelt. Itt mindig valami mást is, valami többet éreztem. Nemcsak helyzeteket rögzítettek, hanem jól „olvashatóan" érzelmi reagálásokat is. Mert Skarbit András többet tárt fel belső világából, mint bármelyik társa. Addigra már az is nyilvánvaló lett számomra, hogy olyan fesztelenül és természetesen viselte a fényképezőgép kíváncsi jelenlétét, mintha mindig ezt gyakorolta volna. Pedig első találkozásunkig, ötvenhárom év alatt, mindössze 14 kép készült róla!
Ez a nehéz beszédű kubikos a fényképezőgépen át nyílt meg számomra.
Megismerhettem sorsát, amely már a nincstelen-paraszti születéssel eldőlt, mert a gyökeres társadalmi változások számára későn érkeztek, s maradt érett férfikorára az ingázás. Megismerhettem értékes és sokszínű egyéniségét is. De ami a legfontosabb, azt a belső harmóniát, amelynek titka - mint gyanítottam - tanulsággal is szolgálhat. Ezért döntöttem úgy, hogy egy ember életén keresztül mondom el azt, amit az ingázókról megtudok.
Így született ez a könyv Skarbit Andrásról.
Vissza 
