A világbéke

Előszó

Részlet a könyvből:
Hozzátok szólok szenvedő Embertársaim, akik átéltétek ezt a szörnyű világháborut. Most már ti is tudjátok, hogy milyen veszedelmes az olyan politika, a mely letér a józan ész, az igazság, a békés fejlődés és az emberszeretet utjairól. Meg vagyok győződve, hogy nincs már köztetek egysem, aki rivalgó éljenzéssel köszöntené mégegyszer a háborut. Meg vagyok győződve, hogy a háboru átélt borzalmai szelidebbé hangolták a lelketeket és megértőbbé az elméteket minden olyan törekvés iránt, amely a tartós békét igyekszik megteremteni az emberek között. Figyeljetek hát szavamra, mert erről a boldog állapotról, az emberek között uralkodó állandó békéről akarok most én is hozzátok szólani.
Bizonyára tudjátok, hogy amióta a világ világ, állandó, szüntelen harc folyik az egyes nemzetek között. Hol Európában, hol más földrészen. A béke áldott nyugalma kerülni látszik az embereket, mintha mindnyájan nagy bünösök volnánk, akik rászolgáltunk erre az örökös pokolra, a háborura. Hát bizony, mi türés-tagadás, az emberek és a nemzetek sohasem voltak őszinték egymás iránt. Ha olykor-olykor békét is kötöttek egymással, az nem volt igazi béke, olyan, amely a kölcsönös megértésen alapult volna, hanem olyan volt, amelyet a győztes fél diktált a legyőzöttnek. Az ilyen béke azonban nem tekinthető egyébnek, mint nehány évtizedre kitolt fegyverszünetnek, amelyet a legyőzött fél kénytelen-kelletlen elfogad ugyan, ámde mindig abban a reményben, hogy majd kinálkozik kedvező alkalom, amidőn megtorolhatja a rajta esett sérelmet. Aki még emlékszik az 1913-ban lefolyt második Balkán-háborura és az azt befejező bukaresti békekötésre, amidőn sulyos békefeltételek elfogadására kényszeritették a bolgárokat, az világosan láthatja abból a viselkedésből, amelyet a bolgor nemzet a világháboru folyamán a szerbekkel és a románokkal szemben tanusitott, hogy milyen keveset ér a fegyverek erejére épitett kényszer-béke. De minek megyünk mi példáért a szomszédba, amidőn itt van a magunk keserves-szomoru példája is. Lám, mi is megkötöttük 1917-ben az oroszokkal és a románokkal a békét s mit értünk el az olyan kegyetlen, megbocsátást és könyörületet nem ismerő brest-litovszki békével: semmit, vagy ennél is rosszabbat, gyülöletet. Azt mondom tehát, hogy elég volt az amolyan kényszer-békéből, aminőt évezredek óta kötnek egymással a nemzetek. Aki azt akarja, hoogy emberségesebb viszony uralkodjék az egyes nemzetek között, mint aminő eddig volt, az meg kell, hogy változtassa a háboruról vallott eddigi nézeteit és csatlakoznia kell azokhoz s nemeslelkü emberekhez, akik, mint a békemozgalom hivei, az állandó világbéke megvalósitására törekszenek. Ezt a mozgalmat, amely ma már az egész világon ismeretes, pacifizmusnak nevezik (ebből a szóból pax-béke), azoknak pedig, akik e mozgalmat terjesztik, pacifistáknak. A következő fejezetben meg fogom nektek magyarázni, hogy mi a pacifizmus célja. Vissza