A villamos világítás erős árammal I.

Előszó

A teremtés műve akkor kezdődött, mikor a sötét vizek felett lebegő Lélek megszólalt: Legyen világosság! Életet ma is a fény ad, a Napnak fénye; a lét ritmusát a világosság váltakozása adja, a virradat és az alkony lüktetése s ezek révén Az, »ki odatűzte a közös Napot sugárzó lénye egy parányaképen!« Nappal virágzik a rózsa és éjjelre behunyja harmatos szemét, nappal száll keringeni a sas és éjjelre fészkébe pihen le: a lét ritmusát így adja meg a fény. Az ember is a világba beleállítottan, a porból összegyúrtan belekapcsolódik az élet ősi szívlüktetésébe s azután - hazasír belőle; megsejti más világba való beletartozandóságát s a fényesség adott hullámzásán kívül új változást teremt magának: meggyujtja - évezredekkel ezelőtt - az első gyérvilágú mécsest. Fülébe zsong a szó még: »Lesztek, mint az Isten...« s remegő ajka az örök Urat utánozva mondja: Legyen világosság!... Majd megrettenve saját bátorságától a lángot is az oltárra viszi, a fényt is az Úrnak áldozza. Most már nyugodtabb szívvel fog hozzá a föld lényei közül egyedül neki fentartott jog tudatos gyakorlásához, világosság létesítéséhez. Gyujt ugyan halavány szövétneket a Szent-János-bogár is, nem egy mélyvizi hal és meduza is, de az ő világításuk nem tudatos létesítése a fénynek, csak olyan tudattalan mellékterméke létüknek, mint a rózsának az illat, mint a madárnak a dal... Vissza