Egy ifjúkor története

Előszó

Részlet a könyvből:

Bámulatos, mily gyakran van alkalmunk felismerni, hogy viselkedésünk természetes rendje, vagy jellemünk végzetes megszabottsága kényszerít bennünket bizonyos cselekedetekre - és ez a logika, vagy ez a megállapított kényszerűség mégsem elég soha, hogy cselekvésre bírjon. Szükségünk van ezenkívül alkalmi és törvénytelen motívumokra, oktalan okokra. Csak másoktól taszigálva járjuk utunkat s végeredményben mindig véletlenség, ha sorsunkat betöltjük.
Régóta tudom már, hogy el kell végeznem ezt az általános gyónást s hogy nem bujhatok ki alóla. Az okait talán csak az imént állapítottam meg, amikor gondolkoztam rajtuk, hogy magának írjak; de előre éreztem őket - legalább is valami biztos ösztön figyelmeztetett a kötelességemre. Nem tudtam többé egyébre gondolni. Beszéltem erről magának elégszer. Emlékezőtehetségem megtette már az első lépéseket, hogy összességem megtette a magától elrendezkedő anyagot. Magamban hordoztam az épület tervét és nem tudtam rászánni magamat a fölépítésére. Milyen hangot üssek meg? Határozatlan voltam és félénk; talán nem is küzdtem volna le soha aggodalmamat és lustaságomat, ha tegnap valamit keresve, véletlenül ki nem nyitom Jean-Fracois-Paul de Gondi, Retz bíboros emlékiratait. Vagy húsz esztendeje már annak, hogy olvastam és nem emlékeztem, hogy egy asszonyhoz vannak intézve. Vissza