Ajándékba kapott élet

Előszó

A transzplantáció azon betegek kezelésének speciális módja, amely betegek valamely szervének működése leáll. A működésképtelen szerveket élő vagy elhunyt személytől származó szervek átültetésével lehet helyettesíteni. A beteg kezelésének ez a formája elsősorban egészségügyi, de szociális, vallási és gazdasági szempontokból is indokolt. A szervátültetések sikere - a XIX. század kezdetétől mind a mai napig - a világ különböző tájain dolgozó immunológusoknak, biokémikusoknak, aneszteziológusoknak, sebészeknek, valamint az orvostudomány különböző területein tevékenykedő szakembereknek köszönhető. E könyvecske a szervátültetés egyik ágának - nevezetesen a vesetranszplantációnak - a tapasztalataival foglalkozik. A XX. század közepéig az orvosok tehetetlenek voltak a végső stádiumban lévő vesebetegekkel szemben; a vese funkciójának leállása után a beteg meghalt. Ma már nem ez a helyzet: a betegek többsége hemodialízisre jár. (Azt a kezelést nevezzük hemodialízisnek, amikor a vesebetegeket művese [dializátor] segítségével tartják életben.)
A első művese megjelenése (nem is olyan régen, 1943-ban) a holland Willem Kolff nevéhez fűződik. Horvátországban a rendszeres dialízis-kezelést legelőször 1966-ban Rijekában; majd ezt követően, Ignác Stipanicnak köszönhetően, 1969-ben Eszéken vezették be. Minden művesével élő vágya, hogy vesét kapjon. A művesével a beteg csak túlélő, veseátültetéssel válik számára lehetővé a gyógyulás és a teljesebb élet. A világ első veseátültetését Joseph Murray végezte 1954-ben Bostonban, egypetéjű ikrek között. Élő donortól származó vesét Horvátországban legelőször Vinkó Franciskovic ültetett át 1971-ben, Rijekában. Elhunyt donortól származó vesét első ízben Joseph Murray és Dávid Hume ültetett át sikeresen 1962-ben, Bostonban. Vissza