Akit (a) joggal üldöznek

Előszó

Kezdem. Tíz óra van. Az egyik barátom lakásában diktálok. Miért? Az odáig rendben van, hogy számos kérdésben egyformán gondolkodunk. A barátom „az apró néppel" valahol Németországban síel. Nem irigylem őket, de drukkolok, hogy a kölykök győzzenek. Az élet általában úgy alakul, hogy az apa előszeretettel veszi, hogy a srácok nyerjenek, utána rájön, hogy már egyenlők az esélyeik, és utána a gyerekek rájönnek arra, hogy néha az ősöket is győzni kellene hagyni... Félelmetes világban élünk. f Átmeneti korszakok átmeneti emberei vagyunk... (ez csak egy gondolat, amin érdemes rágódnunk) Meddig? Meddig kell nekem, „nekünk" átmeneti korszakokban élnünk? Unom. Nagyon unom, hogy egy olyan világban élek, ahol nem az a kurva aki az, hanem akit kikiáltanak annak... Ezt is unom, ezt is nagyon unom író barátaim tiszteletreméltó „őseim" vegyes szecskája és az én gondolataim maradéka jut eszembe.
Kis kurvák hírneves ribancok hada lopja, adja a francot. Közpénzen, orgia, kigli jön az atom, addig megéri. Ha kell szőke, ha kell barna, ha kell széna, ha kell szalma. „Teli torokból üvöltöm!" Gyáva puhány, mégis ott van meglapulva, lehasalva. A hősöktől híres honban néki minden főnök császár, s hogy ha egy főnök vejét látja, „már is a hideg rázza". Méteres fülét hegyezi főnök után lopózva, a főnöki szót megjegyzi másnap azt ő is azt szajkózza, és hogy ha a főnök másként dönt változtatni ő is kész... Vissza