Anyégin Eugén

Előszó

Midőn Puskin munkáit s közöttük Anyégin Eugént több év előtt Bodenstedt kitűnő fordításában olvastam először, a mű egyéb jelességein kívül különösen meglepett a hang és modor byroni rokonsága, s e mellett azon ős eredetiség, mely Puskin minden sorát tisztán ororsz nemzeti jelleművé belyegzi. A britt költő okvetlen nagy befolyást gyakorolt az oroszra, s e befolyás éppen nem volt előnyös ez utóbbiak önállóan is nagy szellemére, mely habár nem oly fellengő, mint Byroné, de természetesebb, igazabb és egészségesebb képeket teremt s ezekívül egészen a honi földben gyökerezik és népe hitének és balítéleteinek, történelmének és mondáinak, szokásainak és gyarlóságainak költői hű közlönye: míg Gyron az egész világban kereste össze költeményei tárgyait s az ezekre kellett benyomásokat és izgalmakat.
Puskin művei az összes orosz szépirodalom iránti érdekeltségemet kelték fel, s csakhamar azon megyőződésre jöttem, hogy nem csupán Puskin és Byron, hanem általában a jelesebb orosz és angol írók közt van bizonyos szellemrokonság, mely az írói objectivitás legmagasabb fokán, a humor közösségében nyilatkozik. Bizton hiszem és vallom, hogy humor tekintetében Európa legszabadabb intézményekkel bíró s legkifejlettebb államának irodalma után a legkezdetlegesebb s legkevésbbé alkotmányos állami irodalma következik. Itt csakugyan érintkeznek a végletek. S mily különböző, mily ellentétes forrásból ered a két nemzet humora! Az angolén mindig ott van a «hullámokon uralkodó» fensőbbség lappangó önérzete, mely tartózkodás nélkül bevallhatja szokásainak, intézményeinek, társadalmának gyarlóságait és ferdeségeit, mert e fogyatkozások mellé közvetlen a nagyság képeit állíthatja s egy keretben tüntetheti fel a nagyot és a kicsit, a fenségest és a nevetségest; s a köny és mosoly vegyüléke gyanánt festheti a hiányai közt is legnagyobbszerű nemzetéletet. Az orosz író ellenben, ki látja, hogy az orosz társadalom idegen befolyások alatt lett azzá, ami, s hogy polgáriasultsága csupán a nyugati polgárisultság viszfénye; az orosz író, ki nem hiszi, hogy e társadalomból egészséges és életrevaló jövő fejlődhessék ; ki az orosz államélet fennálló rendjével nem bír kibékülni ; ki nemzetének csupán ágyúkra és szuronyokra támaszkodó hatalmát a nagyság alapjául elfogadni nem akarja s mindamellett hazája nagy jövőjének ösztönszerű reményétől megválni nem képes: - az orosz író ostoroz, hogy javítson és zokogva nevet saját honi viszonyain, midőn ezeknek természetes hű képét adja. S e képek, épen azért, mert élethívek, mert igazak: szépek, megragadók s bárkinek ép oly tiszta ismerős színben tűnnek fel, mint Dickens és Thackeray és Lever angol typicus alakjai.
Vissza