Előszó
Részlet a könyvből:
Túl a hét szakadékon, pusztai tanyáján él Dávid Davidics Zavalisin, a földesúr.
A tanya és falu közt tátongó mély szakadékok megteltek vízzel, megduzzadtak, az olvadó jégen...
Tovább
Előszó
Részlet a könyvből:
Túl a hét szakadékon, pusztai tanyáján él Dávid Davidics Zavalisin, a földesúr.
A tanya és falu közt tátongó mély szakadékok megteltek vízzel, megduzzadtak, az olvadó jégen elmosódtak a téli szánutak, az alacsony halmokról eltűnt a hó; előtűntek a tavalyi bozontos bogáncsok és dermesztő, hideg szél fújt a mezőkön, zúgott a kopár füzesben.
Mindenki várta, hogy már-már megindul a víz: a tanya lakói éjnek idején lámpásokkal szaladgáltak a gáthoz, hogy megnézzék, nem szakította-e át a víz: a vendégfogadókban már harmadnapja unatkoztak az utasok, nézve az ablakon át a veszélyes áradást, nem járt a posta és a helyi hatóságok emberei sem voltak láthatók az országúton. Csak Dávid Davidicsnak volt minden mindegy.
Már megebédelt, teázott, s most övét megeresztve nyersselyem ingén, a bőrdívánon fekszik az ablakkal szemben.
A szomszéd szobában kinyitották az ablakot, hallani, hogy tollászkodik a tyúk a napsütésben szárnyaival verdesve, de közeledik a kakas és a tyúk ijedten kotkodácsol. A karámban hangosan nyerít a csikó. Az egész udvar visszhangzik a szakácsnő és a vidám kocsis hangjától és amikor ők elcsendesednek, egy álmos eb elkezdi farkával csapkodni a kutyaólat. A verebek mintha részegek volnának, ugrálnak, csiripelnek, verekszenek; behúnyt szemmel, édesdeden turbékolnak a galambok. De Dávid Davidics párnába fúrta fejét, aludni akart...
Vissza 
