Salvator I-II.

Előszó

Részlet a kötetből:

HAZAVÁRÁS

A Penhoel-torony, egy XIII. századbeli vár utolsó maradéka - a várat a Vendée-háborúban dúlták fel - a tenger partján állt egy meredek sziklán, borókabokrok között. A tornyon egy férfi állt mozdulatlanul, gránitoszlopnak nézné az ember, ha a szél nem lobogtatta volna hosszú fehér haját. Szép aggastyán, talpig feketében. Háttal állt a tengernek és a fasort nézte ; néha könny lepte el a szemét, zsebkendőjével törülte le. Ez volt egyetlen mozdulata. Ez az aggastyán Colombeau apja volt, Penhoel grófja.
Február közepe lett. Három nap előtt kapta a levelet, mely jelentette egyetlen fia halálát. Az apa várta a halott fiút. Ezért nézte oly mereven a fasort, mely Penhoel faluba vezet, mert ott hozzák holttestét.
A gróf mellett maradék tűz égett. Most megjelent egy másik öreg, fehérszakállú és hosszú fehérhajú, széleskarimájú kalappal és a bretagnei régi mezében, de feketében, mint az ura. Fát hozott és felélesztette a tüzet. Odament az öregúrhoz, nézte egy ideig, térdre ereszkedett, letette a fát, felpillantott urára, a tűzre rakott, és mert a gróf ügyet se vetett rá, hanem állt mozdulatlanul, az öreg szolga így szólt:
- Kérem, jó uram, menjen le, ha csak egy órára is; ezalatt őrt állok. Nagy tüzet raktam szobájában és készen várja a reggeli. Ha nem akar aludni és kiteszi magát a hidegnek, erősítse legalább magát az elbágyadás és a hideg ellen. A gróf nem felelt. Vissza