Borbarát 1998. nyár

Előszó

Az idiotizmus tömegigény; az ipari társadalom a tömeg igényére épül. Letűntek azok az idők, amikor kiváltságokkal mérték az embert, amikor a művészetek és a tudományok művelése a legnemesebb emberformáló előjogok közé tartozott. Egykor a felfelé törekvésben vezetett a boldogulás útja. Ma nincsenek kiváltságok.
Amióta fogyasztókra van szükség, egyre primitívebben kódolt üzenetekkel vonzanak magukhoz a tárgyak és az élvezetek. Az „élj a mának" felhívása harsog a hullámhosszokon, és a varázslat sikerül. Többet és többet, újra és újra. Az idő nullára zsugorodik a habzsolásban, ami úgy hatalmasodik el, mint a morfium: egyre nagyobb dózisra van szükség belőle, hogy hatása elérje az érzékelhetőség küszöbét. A gyönyör már nem teljességével, hanem mennyiségével érinti meg az embert. Olyan ez, mintha a szerelem szépségét a beszedett tabletták számával akarnánk kifejezni.
Totyogva cibálja nadrágszárunkat a felnövekvő nemzedék, és felnéz ránk, amikor minket keres. A mának élés ártatlan áldozatai nem beszélnek elméletekben, csak a jó ízű levegőt, az iható vizet és tiszta homokozót szeretik.
Aki habzsolással kezdi, nem ismeri fel a ma lehetőségét. Aki a holnapra figyel, élvezni fogja a jelenkor hasznát. Áldozat nélkül nem születhetnek csodák. A nagy borok a lemondáskor fogannak meg: a téli hidegben, a nyár hőségében, a korai ébredésben és a fáradt esti tekintetekben. A bor világrajövetele a természet jóindulatára bízatott, nevelése pedig az emberi tudás birodalmába rendeltetett. Éppen ezért a borcsodák élvezetét nem lehet literre mérni, csak a munkát, a szépségért hozott lemondást és a természet kegyességét lehet árba foglalni. Az ember soha nem kínálhat kevesebbet a hitványabbért, csak a jobbért ajánlhat többet.
A mának élés igéje napjainkban a semmittevők filozófiájából táplálkozik. Vissza